Hi! Hossssssszú szünet után újra itt vagyok, egy - remélhetőleg elég - hosszú résszel. Tudom, hogy ezzel nem kárpótolhatlak titeket, és azt is, hogy ezzel a húzásommal az olvasóim legalább felét elvesztettem. Ám most próbálok kicsi izgalmat belevinni a sztoriba, ugyanis már annyira lapos volt, hogy ötletem sem volt, hogy mit tudnék írni folytatásnak. És bár tudom, hogy ez, amit most írtam elég sablonos, de jobb ötletem nem volt. Remélem, azért tetszeni fog! Már ha valaki olvassa még... Na mindegy. Jó olvasást és őszi szünetet!
Xoxo: Misa
Ui.: Akár hiszitek, akár nem, én idén vagyok nyolcadikos, amiből következik, hogy ez a félévem kissé kemény lesz. És bár megpróbálok majd minél gyakrabban hozni részeket, nem garantálom, hogy sikerülni fog a téli szünetig ötnél több rész. De azért megpróbálom!
***
Kinyitottam szemeimet, és az ágyamban feküdtem. Hallottam lentről üvöltő húgomat, a szomszéd szobából pedig üvöltött David Guetta egyik száma. A fejem hasogatott, ezért csak lassan tudtam felülni a... az ágyamban. Meglepetten pislogtam körbe. A szobámban voltam, éppen az ágyam szélén ücsörögtem. Kedvenc pizsamám volt rajtam, lábamon pedig anyu régi papucsa virított. Nehéz léptekkel elballagtam a tükörig, ahol majdnem dobtam egy hátast. A hajam tökéletesen nézett ki, még így összekuszálódva is, sehol egy lila karika a szemem alatt, és még egy pattanás sincs az orrom hegyén, hogy ott világítson mindenki szemében. Bár, mit ne mondjak, eléggé sápadt voltam. És a szemem eddig is ennyire kék volt? Nem tudom. Nem emlékszem.
Kiléptem a szobából, és lebaktattam a lépcsőn. Az ajtó mellett ott volt a táskám amivel elindultam a tegnap este. Mosolyogtam az emlékre, ahogy ott állt az egész baráti köröm. Teljesen lerészegedtem a buliban. Valószínűleg ezért a fejfájás. Asszem olyan négy körül indultam el. Aztán... Hirtelen képek villantak fel az agyamban, de túl gyorsan, előbb eltűntek, minthogy fel tudtam volna fogni, hogy mit ábrázol. Csak egy dolog égett bele a tudatomban, mégpedig egy vörösen izzó szempár. Hogy kihez tartozott, azt nem láttam, mert mindent sötétség borított. Vagyis... van még valami. A nyakamhoz kaptam. Tényleg ott volt. Két kicsi pont, ami szinte nem is látszik. Végighúztam rajtuk az ujjamat, majd mintha megégetett volna, elrántottam a kezemet. Vajon hogy kerültek ide? És mikor?
Zihálva trappoltam be a nappaliba. Anyukám fölkapta a fejét, és egy hatalmas műmosoly öntötte el az arcát.
- Szia, drágám, hogy aludtál? - drágám?! És mi ez a kedvesség? Valami nagyon nem stimmel.
- Jól. Asszem. - mondtam, majd némi hallgatás után hozzátettem. - És te?
- Nem sokat, egész éjszaka sírt szegénykém - itt megsimogatta Erikát. - nem is értem, te hogyan tudtán aludni.
Levágtam magam a díványra, megvontam a vállamat és elkezdtem kapcsolgatni a televíziót. Ám ezt a foglalkozást hamar meguntam, és kikapcsoltam a tévét. Néma csönd állt be, csak kishúgom szuszogását lehetett hallani, na meg a fönt bömbölő zenét. Hirtelen anyukám felé kaptam a fejemet. - Milyen nap van?
Anyukám mintha kicsit habozott volna, majd zavartan megköszörülte a torkát, és nagyon halkan, szinte már suttogva mondta ki azt az egy szót. - Szerda.
Szemeim elkerekedtek... de hiszen a szülinapom szombatra esett. Előkaptam a mobilomat. Április tizenhatodika volt. Hirtelen fölsikítottam, aminek következtében a csöppség sírni kezdett. Anya aggódva kezdte csitítani a kislányt, miközben szeme sarkából engem vizslatott.
- Az lehetetlen... - leheltem halkan, ijedten, majd rémületem dühvé változott. - Az nem lehet! - ordítottam, majd szikrázó szemekkel anyukámat vizslattam, mintha csak ő lenne a hibás, hogy egy egész hónap kiesett az emlékezetemből. Ő nagyot nyelt, majd kinyitotta a száját, de vissza is csukta, mintha harcolna saját magával. Sokáig csak szemeztünk egymással, de nagyon úgy tűnt, hogy nem akarja elmagyarázni a dolgokat, így én dühösen kiviharzottam a házból, és futottam, ahogy csak a lábam bírta, be egészen az erdőbe. Olyan deja vu érzésem lett. Hirtelen összeszorult a szívem, és erőtlenül összeestem. Szemeim megteltek könnyekkel, én pedig minden erőmet összeszedve ököllel lecsaptam a kezeimet, és keservesen zokogva hajtottam rá fejemet. Így maradtam egy ideig, majd elvonszoltam magam egy közeli fáig, és neki döntöttem a hátam. Homályos tekintettel néztem körbe. Minden szép zöld volt, a madarak csicseregtek, meg minden. igazi idilli jelenet... lehetett volna, ha nem öntöttek volna el az érzelmek. Mindenféle kavargott bennem. Szomorúság, boldogság, önzés, szerelem, szeretet, kínlódás, elveszettség. Minden.
Már annyira bent voltam az erdőben, hogy a forgalom zaját sem ehetett hallani, pedig a főút közvetlenül az erdő szélén húzódik végig. És én mégis tudtam, hogyan kell kijutni. Pedig, ha jól emlékszem, legutóbb hat évesen jártam itt. Magán terület az egész, ezért nem is lehetne ide bejárni, és nem is volt szokásom. De ma valahogy húzott magához, elkábított, és magához láncolt a szépsége, a titokzatossága, maga az erdő, és a pletykák amik körülövezik. És most, hogy itt ülök, biztonságérzet öntött el. Olyan volt, mintha ide tartoznék.
Szememből kitöröltem a könnyeket, majd elkezdtem sétálgatni a sok fa között. Lábamat néztem, miközben ballagtam az ösvényen. A papucsot otthon hagytam, így mezítláb mászkáltam, és a pizsamám elég rövidnek bizonyult. Nem fáztam, de féltem. Féltem a világtól, ami körülvett. Elveszettnek éreztem magam. Vajon mennyi minden történhetett ez alatt az egy hónap alatt? És én hol voltam? Otthon? Nem hiszem... De akkor mit csináltam? Kómában voltam? De miért? Mi történhetett azon az éjszakán, amikor jöttem haza a buliból? Biztos köze van a vörös szempárhoz. A vörös szempár... önkéntelenül is odakaptam a nyakamon lévő sebhez. "Mi történhetett?" Folyamatosan ezt kérdezgettem magamtól kétségbeesetten.
A távolból neszeket hallottam. Lépteket. Elindultam a hangok felé, amilyen halkan csak tudtam. Egy furcsa, ismeretlen szagot éreztem, aminek hatására a torkom elkezdett belülről tüzelni, Kiszáradt a szám, borzalmas volt. Miközben haladtam a nyakamat szorongattam, gyenge próbálkozásként a fájdalom enyhítésére. Aztán a szagot egy kép váltotta fel, mégpedig egy férfié. Az ösvényen sétált, térképpel a kezében. Már sötétedett, így másik kezében egy zseblámpát tartott, azzal világítva a kis papírt. Én egy bokor mögé bújtam, onnan figyeltem. Szemem a nyakára siklott. Szinte láttam, ahogy az az ínycsiklandó, forró, vörös folyadék áramlik az ereiben. Másra sem tudtam gondolni, csak erre. Kiszáradt ajkaimon végigjártattam nyelvemet, majd megérintettem szemfogaimat, amik most valamivel hosszabbnak és hegyesebbnek tűntek. De igazából ez nem is tűnt furcsának, mintha ez mindig is így lett volna.
Mikor a férfi közelebb ért, olyan erővel csapott meg a vér illata, hogy nem bírtam tovább. Egyik pillanatról a másikra mögötte termettem, és fogaimat a nyakába mélyesztettem. Amint a vörös lé a számba áramlott, a torkomban lévő kínzó fájdalom is csökkent. Eszem mintha megszűnt volna, gondolataim csak az éltető folyadék körül forogtak. Legközelebb akkor eszméltem fel, mikor hirtelen újra üres lett a szám. Kinyitottam szememet - bár észre sem vettem, hogy becsuktam - és lenéztem a karomban fekvő... hullára. Az előbb még két lábon járó férfi most fehéren, lila szájjal és beesett szemekkel hevert előttem.
Hirtelen félelem lett úrrá rajtam. "Most megöltem valakit?" Nem, az nem lehet! Hiszen, én... én erre azért nem lennék képes! Pedig ott hevert előttem az élő, khm... halott bizonyíték. Megöltem valakit.
Nagyot nyeltem, majd a számhoz kaptam. Olyan volt, mintha vizet töröltem volna le a számról, ám mikor lenéztem a kezembe, az inkább vöröslött. Elfojtottam egy sikolyt, és rohantam. Rohantam, ahogy csak a lábam bírta.
Végül otthon lyukadtam ki. Az ablakom előtt lévő fán fölmásztam, majd beugrottam az ablakomon. Tankönyvek hegye fogadott az íróasztalomon. Mivel álmos nem voltam, meg nem is mertem lehunyni szemeimet,mivel tudtam, hogy akkor a halott férfi látványa kísértett volna, inkább odaültem a könyvekhez. És elkezdtem olvasni a tananyagot. Csak olvastam, olvastam és olvastam... és hirtelen reggel lett. Az ágyam melletti vekker eszeveszetten elkezdett sípolni, jelezve, hogy fel kellene kelni. Csak hogy én ébren voltam, egész este. És nem voltam álmos. Ráadásul az egész estét tanulással töltöttem (?), így bemagoltam az egész évi anyagot.
Odasétáltam a szekrényemhez, és azon filóztam, mi illik egy nagy visszatéréshez. Végül erre esett a választásom:
Igazából semmi különös, de igazából akkor reggel valami ilyesmi hangulatom volt. Majd a tükör elé baktattam, ahol elvégezve reggeli rutinomat, szinte magamra sem ismertem. Igaz a mondás: A smink csodákra képes.
Bevonultam a fürdőmbe, és fogmosás közben megállapítottam, hogy mégiscsak normális a fogsorom. "Akkor az egészet csak álmodtam?" Nem, hiszen nem aludtam semmit, ráadásul, túl élethű volt az egész. Egy álom nem ilyen részletes.
Bepakoltam, majd a táskámat is magamra aggatva elindultam a suliba. Szerencsémre, vagy inkább balszerencsémre, a reggeli buszt pontosan elértem.
- Aslei, hát te? Mindenki azt hitte, hogy meghaltál! - hallottam magam mögül egy egér cincogását.
Fáradtan felnéztem a szőke ciklonra, aki hatalmas kék szemeivel hitetlenül pislogott le rám. - Hol voltál?
Én vállat vontam, és elfordulva kinéztem az az ablakon. Épp az erdő mellett haladtunk el, és nekem hirtelen újra és újra levetítette a tegnap este történteit az agyam. Mint egy rossz moziban, ahol nem lehet kimenni a film alatt, nem tudtam megállítani a kisfilm folyamatos lejátszását. Úgy éreztem, hogy mindjárt begolyózom, mikor Lucy megragadva a vállamat erősen megrázott.
- Hahóó! Föld hívja Asleit! - Két markommal erősen megragadtam a szőkeség csuklóját, mire fölszisszent, de inkább nem szólt semmit, csak elvette kezeit, és elkezdte masszírozni a csuklóját. - Ez fájt! - sziszegte sértődötten.
- Aha, tudom. Ez volt a cél. - morogtam, de továbbra sem vettem le tekintetem a fák sűrűjéről. - Egyébként nem emlékszem.
- Tessék? - bár nem láttam, így is tudtam, hogy most hatalmas műszempilláival kérdőn pislog rám, ugyanis halvány lila gőze sincs arról, hogy a nemrég föltett kérdésére válaszoltam.
- Nem emlékszem az elmúlt egy hónapra. - elhagytuk az erdőt, és a természet hatalmas tárát a házak rengetege vette át. Tekintetemet a kék szempárba fúrtam. - Semmire. Fogalmam sincs, hogy mi történt a szülinapom óta, csak annyit tudok, hogy igencsak megváltoztam.
- És beszédesebb lettél. - egészített ki, majd az ajtóhoz pattant, és jelezte a sofőrnek, hogy a következő megállónál leszállunk, és önszántunkból besétálunk a pokol kapuján.
Mikor leszálltunk, Lucy nekikezdett egy hosszú regénynek, amiben elmesélte, hogy mi történt az elmúlt egy hónapban. Így hát megtudtam, hogy a (volt) pasim összejött a (volt) legjobb barátnőmmel. Igazából nem túl sok embernek tűnt fel az eltűnésem, csak akkor vették észre, amikor bemondták a helyi híradóban. Az is kiderült, hogy néhány focista fogadott, hogy Seth egy nap alatt ágyba tudna vinni. És fizetnie kellett, mert... hát "meghaltam". Mi lesz itt, ha én belépek a gimibe!
Nem kellett sokat várnom, hogy kiderüljön. És a legrosszabbal kezdődött.
*
A gerlepár a szekrényeknek dőlve nyomták le egymás torán a nyelvüket. És nem túl diszkréten fogdosták egymást. Sokan már azt várták, mikor kezdik vetkőztetni egymást...
- Khm. - köszörülte meg valaki a torkát mellettük. A srác egy pillanatra csak elszakadva barátnőjétől elmorogta: - Mit akarsz?
És már vissza is fordult a vörös lányhoz. Azt hitte, hogy a zavaró személy lelépett, ám meglepően kitartónak bizonyult.
- A szekrényemhez menni. Ugyanis pont rajta fetrengtek. - szólt egy ismerős, cinikus hang. A két pár ereiben megfagyott a vér, ahogy fölismerték. Egy szempillantás alatt ketté váltak, és lesütött szemmel álltak arrébb. Nem mertek felnézni, mert féltek, hogy az fog ott állni, akihez az egyébként lágy női hang tartozik. Egymásra pillantottak, miközben a fekete hajú lány bepakolt a kék szekrényébe. Egyértelmű volt, hogy mi játszódott le a két fél agyában. "Ez nem lehet! Hiszen mindenki azt mondta, hogy meghalt. Ráadásul hol volt akkor idáig? Mekkora ciki, hogy így találkoznak újra! Épp egy hozzá közel álló személlyel smárolnak. Jesszus!"
*
- Ja, egyébként sok boldogságot! - vetettem oda a volt pasimnak, és LB-mnek színtelen hangon, majd Lucyvel a nyomomban a termünkhöz vonultam.
- Juj, ez nagggyon gáz volt! - hablatyolt mellettem a babapinkbe öltözött szöszi.
- Ja.
- Láttad? Meg sem bírtak szólalni! Még rád sem mertek nézni! - áradozott, de az én figyelmem másra irányult.
Bármerre mentem, minden diák - és tanár - megbámult. Nem hittek a szemüknek. Sokan összesúgtak mögöttem, több srác utánam fordult és indiszkréten megbámulta új külsőm, sok lányon pedig látszott, hogy sokkal jobban érezte magát, amíg nem voltam része a giminek.
Úgy tíz perccel az első óra kezdete előtt léptem be az osztályterembe, és pinkivel a leghátsó sorba vonultunk. Én bevágódtam az ablak melletti sarokba, Lucy pedig mellém. Seth éppen nagy sztorizásban volt, így fel sem tűnt az osztálynak, hogy ott vagyok.
- Képzeljétek, ma reggel találtak egy hullát. Egy harminc körüli férfi volt, akinek teljesen ki volt szívva a vére! Semi nem volt a szervezetébe, és még a környezete is tiszta volt. De volt két kis lyuk a nyakát! - mesélte nagy izgalommal, és erre én is fölnéztem. Lucy izgatottan pattant fel, és kiáltotta el magát. - Biztosan egy vámpír volt!
- Jaj, Lucy hagyd már. Vámpírok nem léteznek, oké? Te inkább foglalkozz a körmeid bámulásával, és ne szólj bele ilyen baromságokat! - szólt oda félvállról az egyik focista, Kyle.
- Ez nem baromság! Ez egy egyértelmű bizonyíték! Vámpírok igenis léteznek! - vágta le magát a székbe a szöszi, mint egy sértődött kislány. Én hintázva figyeltem, hogy mi lesz a vége.
Seth idegesen fordult felénk.
- Lucy! Fogd fel, hogy vámpírok. Nem. Léteznek! Inkább a hülyeségeddel Asleit traktáld! - mondta idegesen, és fordult volna vissza, mikor lefagyva jött rá, hogy mit is mondott. - Aslei?!
Az osztályban megfagyott a levegő. Mindenki felém fordult.
- Ööö... sziasztok?
