5. fejezet: A sátor(ban)

- Kezd világosodni. - néztem föl az égre a fák lombjai között. Az ég világoskék színe keveredett a sárgával, ami az éppen felkelő napot vette körül. A nap sugarai szépen lassan pásztázták végig az erdő minden kis zugát.
- Igen, ezért is kerestelek titeket minden felé! - nyávogott Aly. Mintha fel sem tűnt volna neki, hogy a társaság egy fővel bővült. Velem.
- Szerintem húzódjunk be a sátrakba. - mondta Barbi. Én kérdőn pillantottam felé. Sehol a környéken nem láttam sátrat.
- Hol? - pillantottam körbe.
- A mezőn van egy batár nagy sátrunk, három háromszemélyes résszel! - lelkendezett Szandra. "De hisz csak hatan vannak, minek egy kilenc személyes sátor?" sehogy sem állt össze a kép. Persze Szandi rögtön válaszolt a fel nem tett kérdésemre.
- Erminnek és Alynek külön rész kellett. Mi meg, négyen akkor meg már nem akartunk nyomorogni..
- Aham. - bólogatott helyeslően Barbi, Dani és Antónió.
- Ha akarsz, aludhatsz ma velünk. Esetleg velem és Szandival elférnénk hárman! - lelkesedett Barbara.
- Hát jó.. de nem zavarok? - kérdeztem bizonytalanul.
- Neem! - helyeselt Szandi, akinek igazán tetszett az ötlet, miszerint aludjak velük.
- Biztos?
- Igen! - mondta Szandi is és Barbi is.
- Biztos, biztos??
- Igen!! - vágták most már rá a fiúk is.
- Hát akkor.. - ránéztem Alyre és a kétségbe esett képét látva gondolkodás nélkül rávágtam, hogy... - Jó!
- Na végre! - sóhajtotta Dani fáradtan.
- Irány a sátor! De gyorsan, mert mindjárt felkel a nap.. - mondta Ermin, majd felém fordult - és hidd el, nem akarod megtapasztalni, hogy milyen érzés ha a nap perzselő sugara találkozik a bőröddel! - tette hozzá. Én csak némán bólintottam, majd a fák között cikázva követtem a villámgyors társaságot.
Nem sokkal később már egy bazinagy sátorban találtam magamat az erdő mélyén, ahol egy kis csupasz területen pont elfért a sátor. Kívülről sima zöld volt ami beleolvadt a környezetébe. A kis cipzáros "ajtón" belépve már nem csak egy sima túrasátornak nézett ki, mint kívülről. Amint beléptem a sátorba sokkal, de nagyon sokkal nagyobbnak nézett ki mint.. egy ház. Nagy, tágas nappali volt benne, plazma, led és 3D (!!!) TV-vel. A nappaliból 5 ajtó nyílt és egy boltíven keresztül látni lehetett egy 8 személyes, világos bútorokkal felszerelt étkezőt. Elindultam a velem pont szembe levő ajtóhoz. Pont az étkező mellett helyezkedett el. Beléptem a fehér ajtón, és csodálkozva néztem végig a fekete, szürke és fehér árnyalatú helyiségben. Ámulva pillantottam körbe-körbe. Hirtelen egy kattanást hallottam magam mögül. Megpördültem a tengelyem körül, és láttam, hogy valaki épp az ajtó zárjával foglalkozott, majd mikor befejezte egy kulcsot csúsztatott nadrágzsebébe. Nem nagyon foglalkoztam vele, inkább beljebb lépkedtem. Végighúztam mutatóujjam a pulton. Ijedten kaptam fel a fejemet amikor valaki hátulról átölelt..
Sikítva fordultam meg. Szembe találtam magam egy vörösen izzó szempárral ami nem máshoz tartozott mint...

4. fejezet: Ismerkedés

- Elég! - üvöltötte.
Ellenfelem megtorpant és én is érdeklődve figyeltem a szöszit.
- Mi az? - kérdeztem végül. A válasza csupán egy sóhajtás volt.
- Hallod öcsém, emberedre találtál! - veregette meg a vállát a másik srác a támadómnak. Én értetlenül néztem körbe-körbe. Miután a fiúk szinte észre sem vettek, kétségbeesetten a két lányhoz fordultam. Végül a barna szólalt meg először.
- Te voltál a préda, de túl jó vagy! - mondta, én pedig továbbra is értetlenül meredtem rájuk. A barnának nem esett le, hogy ez nekem nem sokat mond. Viszont a (festett) szőke észrevette.
- Mi így vadászunk.. ha az áldozatunk lány, akkor Antónió és Ermin elterelik a figyelmét, amíg Dani megöli egy mozdulattal... ha pedig srác, akkor mi, Barbival tereljük el a figyelmét, és szintén Dani gyilkol. - magyarázta.
- És eddig mindig be is vált. - helyeselt (ezek szerint) Barbi.
- Aham. És hogy hívnak titeket.. meg őket? - mutattam mögém, ahol a fiúk röhögtek.
- De hisz már elmondtam! - értetlenkedett a szőke.
- Ahha. Csak a tiédet nem meg, hogy a fiúk közül ki ki..
- Jaa, tényleg! Én Szandra vagyok. A srácok közül pedig a szőke Ermin. aki megtámadt Dániel és Antónió így már értelemszerű..- magyarázta. "Kár, hogy tőled távol áll az értelem!" Gondoltam magamban.
- Ez nem is igaz! - durcizott Szandra. Barbarával együtt mind a ketten értetlenül meredtünk rá.
- Mi? - kérdeztük tökéletesen egyszerre.
- Hát amit mondtál! - nyávogta. E mondatát nekem címezte. És ezt megerősítette azzal, hogy rám mutatott. Ja, jó. Csakhogy én semmit sem mondtam.
- De hiszen én semmit sem mondtam! - értetlenkedtem. Kicsit hangosabban mint szerettem volna. A srácok fölfigyeltek.
- De igen, hisz hallottam! - mondta Szandra.
- Szandi, tényleg semmit sem mondott! - szólt közbe Barbi. A szőke értetlenül meredt rá, majd kínosan elnevette magát.
- Jaaa.. akkor csak gondoltad? - kérdezte tőlem. Én rezzenéstelen arccal meredtem rá.
- Mit?
- Az alacsony értelmi szintemmel kapcsolatban! - amint kimondta, nekem elkerekedett a szemem.
- Mi vagy te? Gondolatolvasó? - eléggé furcsán éreztem magam, mert ezt most tök komolyan kérdeztem, nem csak viccből, mint általában.
- Igen, vámpírképesség! - mosolygott önelégülten - Neked is van valami, csak másabb. Egy idő után fel fogod fedezni.
- Pontosan! - helyeselt Barbara is - Szandra gondolatolvasó, nekem amolyan páncél szerű képességem, amivel magamat és bárkit/bárkiket meg tudok védeni, Dani nagyon nagy erővel rendelkezik-ezért is volt fura, hogy simán kivédted, szinte már legyőzted-, Antónió a jövőt látja, de amit lát megváltozhat és Ermin bármilyen élőlénnyé át tud változni. Zárójelben megjegyzem, ilyet az egész világon csak ő tud.
- Ahha. És.. hogy hogy Erminnek ilyen különleges "képessége van? - érdeklődtem. Hisz biztos, hogy ennek oka van, ha csak neki van ilyen.
- Hááát.. - kezdte Szandra és Bararára pillantott, aki csak egy kicsit alig láthatóan megrázta a fejét. Naná, hogy nem mondják el. Szandi elnyelte mondata végét. A srácok léptek oda hozzánk. Antónió átkarolta a vállamat. Én azonnal oda kaptam a fejemet.
- Hallod, nagyon jó vagy kiscsaj! - röhögte - Mit is mondtál, hogy is hívnak?
- Aslie. Aslie Bucovsky. - válaszoltam. Antónió ünnepélyesen elkiáltotta magát.
- Megmondtam!! - üvöltötte Erminnek.
- Jól van, jól van. Igazad volt! Most boldogabb vagy? - kérdezte Ermin Keserűn. Azonnal rájöttem, hogy kicsit többet is kell tennie, mint igazat adnia. Szegény! "Mért mondtam, hogy szegény?!?!" grimaszoltam.
- Még nem! - nyújtotta a kezét a szöszinek, aki épp elő vett egy.. 20000-t! Elkerekedett szemel meredtem rá. Mikor észrevett elnevette magát.
- Gazdag családból származom. - mondta egyszerűen. Oké.
- Hello! Már mindenhol kerestelek titeket! - lépett oda Ermin mellé egy kék-rózsaszín átmenetes hajú lány. Köszönés után egy puszit nyomott a szöszi arcára. Nekem pedig összetört a szívem.
- Ja és ő itt Aly Antorcha, Ermin barátnője.. - mondta Barbi unottan. Úgy tűnt nem igazán kedveli, És Szandi is ellenségesen méregette.

Palvin Barbara

Horváth Szandra

  

Németh Antónió

   

AlyAntorcha

Péterfi Dániel

Antoneschu Ermin

3. fejezet: Találkozás

Hirtelen ötlettől vezérelve fölpattantam és előkaptam az egyik nagyobb méretű sporttáskám. A táskával a kezemben odapattantam a gardróbomhoz és az összes ruhámat belesöpörtem a zsákba. Majd a ruhakupacot követte a laptop, smink, Meg Cabot -Olthatatlan vágy és Mélyharapás, telefon és még minden hasznos dolog ami kelhet. És meglepetésemre (igaz, nagy küszködés árán) minden belefért a táskába. Pakolás közben hallottam a dörömbölés az ajtómon és a kétségbeesett kiabálásokat, meg a szidásokat (menjek ki és miért támadtam meg az öcsémet), de én nem reagáltam.
Kinyitottam az ablakot és kiugrottam a másodikról. Ez persze sokkal egyszerűbb volt úgy, hogy vámpír lettem. Tökéletesen érkeztem és amint földet értek lábaim, rohantam is mint a szél. Át a közeli mezőn és be a mély erdőbe. Már kilóméterekre voltam házunktól, de még mindig nem fáradtam el, nem kapkodtam levegőért és a nem is fájt az oldalam.
Mikor már az erdő közepe felé voltam megálltam. Hallottam valamit a közelből. Zöldfülű létemre azonnal kimeresztettem szemfogaim és úgy forogtam össze-vissza, keresve a hang forrását. Nevetéseket és szófoszlányokat hallottam. Más szóval még távol voltak. A hangok irányába indultam, de akkor nem rohantam, inkább figyelmesen nézelődtem, hátha megtalálom a zajforrást. Persze szemfogaim továbbra is kint voltak és (gondolom) szemeim vörösen izzottak a vak sötétségben.
Némi gyaloglás után tűz fényét véltem felfedezni nem sokkal előttem. Körülötte egy nevetgélő társaság ült ha jól láttam öten voltak. Három fiú és két lány. Közelebb lépkedtem hozzájuk. Szemfogaim visszahúztam és megpróbáltam lenyugodni, így visszaállítani eredeti szemszínemet. Sikerült is.
Kiléptem egy bokor mögül, egyenesen a társaság elé. Mind értetlenül meredtek rám. Egyszer csak az egyik srác (21-22 körülinek tűnt) fölpattant, és ellenségesen végigmért.
- Ki vagy? - kérdezte. De teljesen biztos voltam abban, hogy ez a hang nem emberi volt.
- A-aslie Bucovsky.. - mondtam félve. Megszokott magabiztosságomnak nyoma sem volt.
- Mit keresel itt ilyenkor? - hangjából ítélve nem sok jót gondolhatott.
- Megszöktem otthonról. - vallottam be őszintén. Mind az ötüknek elkerekedett a szeme és értetlenül meredtek rám. Ettől azonnal zavarba is jöttem.
- De mégis miért? - kérdezte végül egy másik srác. Olyan 19-20 körüli lehetett. Szőke haja kócosan (de beállítva) lógott bele tengerkék szemébe.
- Hát.. az hosszú. - mondtam - Meg nem is hinnétek nekem. - Most komolyan, ki hinné el, hogy vámpír lettem, majdnem megtámadtam az öcsémet és ezért menekültem el otthonról?!
- Na meséld csak. Nekünk már semmi sem új. - mosolygott kedvesen és rejtélyesen a szőke. Tekintetétől még jobban zavarba jöttem, bár ez valamivel másabb volt mint előbbi.
- Komolyan! Hülyének fogtok nézni! - makacskodtam tovább.
- Ugyan.. - került hirtelen mellém a harmadik. Nagyon közel hozzám.. - vagy inkább szeretnél a reggelim lenni? - suttogta a fülembe. Egy pillanatig lefoglalt a reggeli jelző, mivel sötét volt, de amint éreztem a nyakamon a lehelletét, majd valami megszúrt, azonnal észbe kaptam.
- Hé, hagyd abba! - szólt rá a (látszólag) középső srác. Én viszont (nagy meglepetésükre) egy pillanat alatt megváltoztam. Szemfogaim előjöttek és vörös szemem szinte már világított a tűz mellett. Még régen jártam önvédelmi tanfolyamra, így az új sebességemmel és a tanfolyamon tanultakkal egy pillanat alatt felülkerekedtem. Gonosz mosolyra húzva a számat méregettem ellenfelemet. 22-23 körüli volt.
- Ugye ezt még te sem hitted el?! - mondtam gúnyosan. A srác újra támadt, amit én újra kivédtem. És ez így ment még egy darabig. Pontosabban egészen addig, míg a szőke közénk nem állt és el nem kiáltotta magát.
- Elég! - üvöltötte. Hangja víszhangzott az erdőben.

2. fejezet: Felismerés

Aznap hat körül értem haza. Az egész ház aludt. Halkan besurrantam az ajtón, majd nesztelenül elképesztő sebességgel fölszaladtam a szobámba. Már rég nem voltam részeg. A harapástól kijózanodtam.
Odaléptem a tükör elé és jobban megnéztem magam. Szemfogam már visszahúzódott és a szemem színe is visszaváltott eredeti és különleges világoskék szénébe. De a bőröm továbbra is sápadt volt, hosszú fekete hajam pedig egyenesen siklott végig a hátamon keresztül a derekamig. Személyem valahogy más volt, vonzóbb. Nyakamon pedig egy sebhely virított, egy harapásnyom. Eszeveszettül kerestem valamit amivel el lehet takarni a mély fognyomokat. Egy fekete kendő akadt elsőre a kezembe, amit körbe is tekertem a nyakamon. Mikor ezzel is végeztem, nagyon erős és kínzó érzés kerített hatalmába. Számomra ez még ismeretlen volt. Gyorsan odaszaladtam az ágyamhoz, ahol a laptopom is hevert, de túl gyors lettem egy szempillantás alatt, így nem tudtam időben lelassítani. Lábam megakadt az ágy szélében, és én tovább bukfenceztem a takarómon, és végezetül leborultam a túloldalon, nem kis hanggal. Csak remélni tudtam, hogy nem keltettem fel a húgomat, Erikát, az öcsémet, Jont és szüleimet, Klárát és Pált. De csak reméltem. A következő pillanatban Erika, a még csak másfél éves családtagunk elkezdett irtó hangosan bömbölni. Utána, természetesen az ősök hálójában felgyúlt a villany. Hallottam (az egy emelettel lejjebb) a lépteket, ami föl is ismertem. Anyukám indult el fölfelé, hogy csitítsa családunk legfiatalabb tagját. Tizenkét éves öcsém is kijött a szomszéd szobából egy nagy ásítással kísérve. Majd elüvöltötte magát:
- Kussóltassátok már el azt a dögöt! - kiáltotta le, ami nekem és az új éles hallásomnak fülsüketítő volt. Azonnal kirontottam a szobámból, nem is gondolkodtam.
- Inkább te kussolj! - álltam meg vele szemben. A fiú elképedve mért végig. Szemei elkerekedtek és megszólalni sem bírt.
- Mi történt veled? - hátrált és a hangjából ijedtség sugárzott.
- Mire gondolsz? - kérdeztem értetlenül, és valamiért rám is átragadt Jonról a félelem. Egészen addig, míg le nem esett, hogy ugyebár egy "kicsit" átváltoztam.
Az öcsém csak hátrált, nem figyelt a háta mögé, csak engem követett szemével. Figyelmetlensége miatt elbotlott és nekietess a falnak. Igaz, csak a kezét horzsolta le, és csak egy kicsit vérzett, de bennem felerősödött az eddig is már kínzó érzés. Éreztem, ahogyan szemfogaim újra szúrni kezdték az ajkaim. Ezért ki is nyitottam a számat. Szélsebesen a fiú mellett termettem. Jon szemében láttam a félelmet.
- A-asli! - nyögte halkan, reszkető hangon. Viszont nekem most ennyire volt szükségem, hogy visszanyerjem az önkontrolom.
- B-bocsánat! - fölpattantam és szélsebesen berohantam a szobámba, majd becsaptam az ajtómat és magamra is zártam. Lekuporodtam a földre, hátamat az ajtó támasztotta.
- Nem hiszem el, hogy képes lettem volta megtámadni a saját öcsémet.. - suttogtam magam elé. Könnyeimtől alig láttam. Mikor nyúltam az arcomhoz, hogy letöröljem, két dolog lepett meg. Az egyik, hogy jég hideg volt a bőröm, a másik pedig, hogy a könnyeim vörösek voltak..

1. fejezet: "Születésem"

A nevem Aslie Bucovsky. Pont egy hete lettem 18, azaz hivatalosan is nagykorú. Mindig azon gondolkoztam régebben, hogy milyen jó lesz ha majd nagykorú leszek, mert.. Na hát igazából tök fölösleges felsorolnom, mert teljesen más lett, mint terveztem. És őszintén senkinek sem kívánom, hogy olyan 18. születésnapja legyen mint nekem volt.. Na de akkor kezdjük az elejénél.

Szóval március 15-e volt (igen, tényleg nagyon vicces, hogy a forradalom napján születtem, igen tök ironikus is, hahaha -_-) és a barátaim meglepetés bulit szerveztek nekem. Ezzel még nem is volt gond. Viszont mikor három és négy között vége lett a bulinak, és mindenki elindult haza, én fúl részegen, egyedül eltévedtem a sötét utcákon. Ahogy dülöngélve lépkedtem a sötétben, hírtelem valami/valaki ellökött, és mivel nekem úgy részegen alapból se volt stabil az állóképességem, azonnal el is esetem. Viszont mikor próbáltam fölállni, megláttam a vak sötétségben, egy vörösen izzó szempárt, ahogyan engem vizslat. Egy szempillantás alatt egy alak mellettem suhant el, s mikor épp mellém ért egy éles fájdalom nyilallt belém a nyakamon, és a szempár is eltűnt előlem. Ahogy utána minden más is, mivel szépen lassan elhomályosult körülöttem minden majd szétterültem a földön. A következő kép amire emlékszem, már sokkal tisztább volt. Ugyan ott, ugyan olyan sötétben, de mégis másabban. A hangokat élesebben hallottam, és a környezetemben is többet láttam, mint puszta sötétséget. A fekete, eddig erőtlen elgyötört hajam, most dúsan és fényesen hullott a vállamra, de viszont most egyenes hajszálaim a derekamig értek, nem úgy mint eddig, amikor csak a nyakamig. Hirtelen vérezni kezdett az ajkam, aminek az íze kellemesen oszlott szét a számban. Kifejezetten ízlett a vér. Viszont szokatlan volt, hogy ily hirtelen seb keletkezett a számon, ezért oda is kaptam a kezemet. Valami megszúrt, valami tű hegyes. Ujjam végighúztam a fogsoromon, ami most másabb volt, mint az előtt. Két szemfogam hosszabb és hegyesebb lett. Előkaptam az érintős, nagy képernyőjű telefonom, hogy kívülről is megszemléljem magam. Ahogy megpillantottam tükörképem, azonnal fölsikítottam. Szemfogaim hegyesek, bőröm sápadt és szemeim vérvörösen izzott az éjszakában. Reméltem, hogy csak álmodom, de mivel még mindig ilyen vagyok, ilyen "vámpírszerű", így biztosan tudom, hogy már több vagyok egy átlagos 18 éves lánynál, egy embernél..