2. fejezet: Felismerés

Aznap hat körül értem haza. Az egész ház aludt. Halkan besurrantam az ajtón, majd nesztelenül elképesztő sebességgel fölszaladtam a szobámba. Már rég nem voltam részeg. A harapástól kijózanodtam.
Odaléptem a tükör elé és jobban megnéztem magam. Szemfogam már visszahúzódott és a szemem színe is visszaváltott eredeti és különleges világoskék szénébe. De a bőröm továbbra is sápadt volt, hosszú fekete hajam pedig egyenesen siklott végig a hátamon keresztül a derekamig. Személyem valahogy más volt, vonzóbb. Nyakamon pedig egy sebhely virított, egy harapásnyom. Eszeveszettül kerestem valamit amivel el lehet takarni a mély fognyomokat. Egy fekete kendő akadt elsőre a kezembe, amit körbe is tekertem a nyakamon. Mikor ezzel is végeztem, nagyon erős és kínzó érzés kerített hatalmába. Számomra ez még ismeretlen volt. Gyorsan odaszaladtam az ágyamhoz, ahol a laptopom is hevert, de túl gyors lettem egy szempillantás alatt, így nem tudtam időben lelassítani. Lábam megakadt az ágy szélében, és én tovább bukfenceztem a takarómon, és végezetül leborultam a túloldalon, nem kis hanggal. Csak remélni tudtam, hogy nem keltettem fel a húgomat, Erikát, az öcsémet, Jont és szüleimet, Klárát és Pált. De csak reméltem. A következő pillanatban Erika, a még csak másfél éves családtagunk elkezdett irtó hangosan bömbölni. Utána, természetesen az ősök hálójában felgyúlt a villany. Hallottam (az egy emelettel lejjebb) a lépteket, ami föl is ismertem. Anyukám indult el fölfelé, hogy csitítsa családunk legfiatalabb tagját. Tizenkét éves öcsém is kijött a szomszéd szobából egy nagy ásítással kísérve. Majd elüvöltötte magát:
- Kussóltassátok már el azt a dögöt! - kiáltotta le, ami nekem és az új éles hallásomnak fülsüketítő volt. Azonnal kirontottam a szobámból, nem is gondolkodtam.
- Inkább te kussolj! - álltam meg vele szemben. A fiú elképedve mért végig. Szemei elkerekedtek és megszólalni sem bírt.
- Mi történt veled? - hátrált és a hangjából ijedtség sugárzott.
- Mire gondolsz? - kérdeztem értetlenül, és valamiért rám is átragadt Jonról a félelem. Egészen addig, míg le nem esett, hogy ugyebár egy "kicsit" átváltoztam.
Az öcsém csak hátrált, nem figyelt a háta mögé, csak engem követett szemével. Figyelmetlensége miatt elbotlott és nekietess a falnak. Igaz, csak a kezét horzsolta le, és csak egy kicsit vérzett, de bennem felerősödött az eddig is már kínzó érzés. Éreztem, ahogyan szemfogaim újra szúrni kezdték az ajkaim. Ezért ki is nyitottam a számat. Szélsebesen a fiú mellett termettem. Jon szemében láttam a félelmet.
- A-asli! - nyögte halkan, reszkető hangon. Viszont nekem most ennyire volt szükségem, hogy visszanyerjem az önkontrolom.
- B-bocsánat! - fölpattantam és szélsebesen berohantam a szobámba, majd becsaptam az ajtómat és magamra is zártam. Lekuporodtam a földre, hátamat az ajtó támasztotta.
- Nem hiszem el, hogy képes lettem volta megtámadni a saját öcsémet.. - suttogtam magam elé. Könnyeimtől alig láttam. Mikor nyúltam az arcomhoz, hogy letöröljem, két dolog lepett meg. Az egyik, hogy jég hideg volt a bőröm, a másik pedig, hogy a könnyeim vörösek voltak..