6. fejezet: Elrabolva

Szembe találtam magam egy vörösen izzó szempárral, ami nem máshoz tartozott, mint..
- Antónió?! - meredtem a  fiúra hitetlenül. Egy félmosoly jelent meg az arcán, és vészesen közel hajolt hozzám.
- Szia cica! - lehellete bűzlött az alkuholtól. Nem emlékeztem, hogy bármikor is láttam volna Antit piálni.
Pillanatok alatt az ajkaimra tapasztotta a száját, de annyira gyorsan, hogy még védekezni sem tudtam. És erősebb is volt nálam, így eltolni sem tudtam magamtól. Képzeletben már elképzeltem, ahogyan a földön fetreng kínjában, fájdalmában.
- Áááá...! - üvöltött és hátrálni kezdett, fejét fogva. Következő pillanatban a szemem láttára a földre esett, és ahogy elképzeltem, úgy kínlódott a földön. Én elsikítottam magamat, és az ajtóhoz rohantam. Ami történetesen be volt zárva. A kulcs pedig Antónió zsebében volt. Rémülten, és az idegtől remegő kézzel fordultam vissza a fiú felé, aki viszont már nem fetrengett a földön. Haragtól izzó szemekkel közeledett felém. Szemében láttam az agressziót, és (új) kiváló érzékeim miatt nagyon töményen éreztem a belőle áramlóm alkoholszagot. Ijedten léptem hátrább, neki az ajtónak. Amint éreztem a hátamnál a kilincset, őrült módon elkezdtem dörömbölni az ajtón, segítségért kiáltozva. Semmi válasz. Összekapartam maradék bátorságomat, és újból elképzeltem, ahogyan összerogy a fájdalomtól, ami újra meg is történt a valóságban is. Amíg a földön feküdt, én óvatosan kicsempésztem a kulcsot, és minél gyorsabban elmentem még a konyha közeléből is. Kirohantam a sátor ajtaján. Két fekete autó állt előtte.
Engem azonnal megperzselt a nap. Mind a két kocsiból kiszálltak ketten-ketten. Az egyik pasas megragadott a karomnál fogva és betuszkolt a jobboldalon lévő kocsiba, míg a másik három a sátorba bent be. A férfi rám zárta a kocsit és ő is bement a sátorba. Nem sokkal később Barbival, Szandrával, Alyvel, Danival, Antónióval és Erminnel jöttek vissza. Barbit, Szandit és Alyt mellém tuszkolták be, míg a fiúkat a másik kocsiba. A fekete öltönyös pasasok is beültek előre, és elindultunk.. valahova.
- Most mégis hova megyünk? - előzött meg a kérdéssel hisztérikus hangon Aly. Gyilkos pillantást vetettem felé. Viszont a két öltönyös hapsi meg sem szólalt.
Úgy bő 3 órával később egy nagy épület előtt lassítottunk, mert a (hatalmas) kapu zárva volt. Az épület kinézete szinte ugyan olyan volt mint a Mesen kastélyé, legalábbis kívülről.

Mesen kastély

Egy hapsi kijött egy fülkéből, ami a közvetlenül a kapu mellett volt. A sofőrünk felmutatott valami kártyát. A kapus pasas elvette, alaposan megnézte, majd némán bólintva visszaadta a kártyát. Vissza besétált a fülkébe. A kapu csigatempóban kezdett kinyílni. Én már nem bírtam tovább.

- Mi ez, az FBI?! Amúgy is, ez a XXI. század! Mi ez az épület?? És mért nem lehet gyorsabban kinyitni ezt a rohadt kaput???? - üvöltöttem, majd nagyot sóhajtva visszadőltem az ülésre, nagy hanggal. Viszont az öltönyösök-szokásukhoz híven-továbbra sem voltak hajlandók se válaszolni, vagy egyáltalán megszólalni. 

Begurultunk a kapun belülre, egészen egy lépcsőig. Ott megállt, és minket pedig kipateroltak a kocsiból. Ugyanígy a fiúkat is. Mikor mindenki kiszállt a kocsi továbbgördült. Mind meglepődve néztünk utánuk.

- Hé! Jöjjenek vissza! - kiáltotta hisztérikusan Szandra. Én csak csalódottan vettem tudomásul, hogy minket bizony itt hagytak.. valakik. Egy női hang szólalt meg a lépcső tetejéről.

- Á! Már vártuk magukat! Ermin úrfi. - hajolt meg a 40-50 körüli nő Ermin előtt. Én pedig értetlenül meredtem hol a nőre, hol Erminre, hol pedig a csapatunk másik felére, akik viszont cseppet sem tűntek meglepődtnek.