Xoxo: Misa~
Ui.: Az új rész már készül, remélem várjátok! ;)
2014. november 2., vasárnap
Új design!
Mint ahogy észrevehettétek, már más a kinézete a blognak, mint eddig. Szerintem sokkal jobb lett. Remélem nektek is tetszik a teljes új design! És remélem, hogy ez egy kicsit dobott a blog hangulatán. És persze mindezért hálás köszönet Vajda Krisztinek!
2014. október 29., szerda
15. fejezet: Új esély
Hi! Hossssssszú szünet után újra itt vagyok, egy - remélhetőleg elég - hosszú résszel. Tudom, hogy ezzel nem kárpótolhatlak titeket, és azt is, hogy ezzel a húzásommal az olvasóim legalább felét elvesztettem. Ám most próbálok kicsi izgalmat belevinni a sztoriba, ugyanis már annyira lapos volt, hogy ötletem sem volt, hogy mit tudnék írni folytatásnak. És bár tudom, hogy ez, amit most írtam elég sablonos, de jobb ötletem nem volt. Remélem, azért tetszeni fog! Már ha valaki olvassa még... Na mindegy. Jó olvasást és őszi szünetet!
Xoxo: Misa
Ui.: Akár hiszitek, akár nem, én idén vagyok nyolcadikos, amiből következik, hogy ez a félévem kissé kemény lesz. És bár megpróbálok majd minél gyakrabban hozni részeket, nem garantálom, hogy sikerülni fog a téli szünetig ötnél több rész. De azért megpróbálom!
***
Kinyitottam szemeimet, és az ágyamban feküdtem. Hallottam lentről üvöltő húgomat, a szomszéd szobából pedig üvöltött David Guetta egyik száma. A fejem hasogatott, ezért csak lassan tudtam felülni a... az ágyamban. Meglepetten pislogtam körbe. A szobámban voltam, éppen az ágyam szélén ücsörögtem. Kedvenc pizsamám volt rajtam, lábamon pedig anyu régi papucsa virított. Nehéz léptekkel elballagtam a tükörig, ahol majdnem dobtam egy hátast. A hajam tökéletesen nézett ki, még így összekuszálódva is, sehol egy lila karika a szemem alatt, és még egy pattanás sincs az orrom hegyén, hogy ott világítson mindenki szemében. Bár, mit ne mondjak, eléggé sápadt voltam. És a szemem eddig is ennyire kék volt? Nem tudom. Nem emlékszem.
Kiléptem a szobából, és lebaktattam a lépcsőn. Az ajtó mellett ott volt a táskám amivel elindultam a tegnap este. Mosolyogtam az emlékre, ahogy ott állt az egész baráti köröm. Teljesen lerészegedtem a buliban. Valószínűleg ezért a fejfájás. Asszem olyan négy körül indultam el. Aztán... Hirtelen képek villantak fel az agyamban, de túl gyorsan, előbb eltűntek, minthogy fel tudtam volna fogni, hogy mit ábrázol. Csak egy dolog égett bele a tudatomban, mégpedig egy vörösen izzó szempár. Hogy kihez tartozott, azt nem láttam, mert mindent sötétség borított. Vagyis... van még valami. A nyakamhoz kaptam. Tényleg ott volt. Két kicsi pont, ami szinte nem is látszik. Végighúztam rajtuk az ujjamat, majd mintha megégetett volna, elrántottam a kezemet. Vajon hogy kerültek ide? És mikor?
Zihálva trappoltam be a nappaliba. Anyukám fölkapta a fejét, és egy hatalmas műmosoly öntötte el az arcát.
- Szia, drágám, hogy aludtál? - drágám?! És mi ez a kedvesség? Valami nagyon nem stimmel.
- Jól. Asszem. - mondtam, majd némi hallgatás után hozzátettem. - És te?
- Nem sokat, egész éjszaka sírt szegénykém - itt megsimogatta Erikát. - nem is értem, te hogyan tudtán aludni.
Levágtam magam a díványra, megvontam a vállamat és elkezdtem kapcsolgatni a televíziót. Ám ezt a foglalkozást hamar meguntam, és kikapcsoltam a tévét. Néma csönd állt be, csak kishúgom szuszogását lehetett hallani, na meg a fönt bömbölő zenét. Hirtelen anyukám felé kaptam a fejemet. - Milyen nap van?
Anyukám mintha kicsit habozott volna, majd zavartan megköszörülte a torkát, és nagyon halkan, szinte már suttogva mondta ki azt az egy szót. - Szerda.
Szemeim elkerekedtek... de hiszen a szülinapom szombatra esett. Előkaptam a mobilomat. Április tizenhatodika volt. Hirtelen fölsikítottam, aminek következtében a csöppség sírni kezdett. Anya aggódva kezdte csitítani a kislányt, miközben szeme sarkából engem vizslatott.
- Az lehetetlen... - leheltem halkan, ijedten, majd rémületem dühvé változott. - Az nem lehet! - ordítottam, majd szikrázó szemekkel anyukámat vizslattam, mintha csak ő lenne a hibás, hogy egy egész hónap kiesett az emlékezetemből. Ő nagyot nyelt, majd kinyitotta a száját, de vissza is csukta, mintha harcolna saját magával. Sokáig csak szemeztünk egymással, de nagyon úgy tűnt, hogy nem akarja elmagyarázni a dolgokat, így én dühösen kiviharzottam a házból, és futottam, ahogy csak a lábam bírta, be egészen az erdőbe. Olyan deja vu érzésem lett. Hirtelen összeszorult a szívem, és erőtlenül összeestem. Szemeim megteltek könnyekkel, én pedig minden erőmet összeszedve ököllel lecsaptam a kezeimet, és keservesen zokogva hajtottam rá fejemet. Így maradtam egy ideig, majd elvonszoltam magam egy közeli fáig, és neki döntöttem a hátam. Homályos tekintettel néztem körbe. Minden szép zöld volt, a madarak csicseregtek, meg minden. igazi idilli jelenet... lehetett volna, ha nem öntöttek volna el az érzelmek. Mindenféle kavargott bennem. Szomorúság, boldogság, önzés, szerelem, szeretet, kínlódás, elveszettség. Minden.
Már annyira bent voltam az erdőben, hogy a forgalom zaját sem ehetett hallani, pedig a főút közvetlenül az erdő szélén húzódik végig. És én mégis tudtam, hogyan kell kijutni. Pedig, ha jól emlékszem, legutóbb hat évesen jártam itt. Magán terület az egész, ezért nem is lehetne ide bejárni, és nem is volt szokásom. De ma valahogy húzott magához, elkábított, és magához láncolt a szépsége, a titokzatossága, maga az erdő, és a pletykák amik körülövezik. És most, hogy itt ülök, biztonságérzet öntött el. Olyan volt, mintha ide tartoznék.
Szememből kitöröltem a könnyeket, majd elkezdtem sétálgatni a sok fa között. Lábamat néztem, miközben ballagtam az ösvényen. A papucsot otthon hagytam, így mezítláb mászkáltam, és a pizsamám elég rövidnek bizonyult. Nem fáztam, de féltem. Féltem a világtól, ami körülvett. Elveszettnek éreztem magam. Vajon mennyi minden történhetett ez alatt az egy hónap alatt? És én hol voltam? Otthon? Nem hiszem... De akkor mit csináltam? Kómában voltam? De miért? Mi történhetett azon az éjszakán, amikor jöttem haza a buliból? Biztos köze van a vörös szempárhoz. A vörös szempár... önkéntelenül is odakaptam a nyakamon lévő sebhez. "Mi történhetett?" Folyamatosan ezt kérdezgettem magamtól kétségbeesetten.
A távolból neszeket hallottam. Lépteket. Elindultam a hangok felé, amilyen halkan csak tudtam. Egy furcsa, ismeretlen szagot éreztem, aminek hatására a torkom elkezdett belülről tüzelni, Kiszáradt a szám, borzalmas volt. Miközben haladtam a nyakamat szorongattam, gyenge próbálkozásként a fájdalom enyhítésére. Aztán a szagot egy kép váltotta fel, mégpedig egy férfié. Az ösvényen sétált, térképpel a kezében. Már sötétedett, így másik kezében egy zseblámpát tartott, azzal világítva a kis papírt. Én egy bokor mögé bújtam, onnan figyeltem. Szemem a nyakára siklott. Szinte láttam, ahogy az az ínycsiklandó, forró, vörös folyadék áramlik az ereiben. Másra sem tudtam gondolni, csak erre. Kiszáradt ajkaimon végigjártattam nyelvemet, majd megérintettem szemfogaimat, amik most valamivel hosszabbnak és hegyesebbnek tűntek. De igazából ez nem is tűnt furcsának, mintha ez mindig is így lett volna.
Mikor a férfi közelebb ért, olyan erővel csapott meg a vér illata, hogy nem bírtam tovább. Egyik pillanatról a másikra mögötte termettem, és fogaimat a nyakába mélyesztettem. Amint a vörös lé a számba áramlott, a torkomban lévő kínzó fájdalom is csökkent. Eszem mintha megszűnt volna, gondolataim csak az éltető folyadék körül forogtak. Legközelebb akkor eszméltem fel, mikor hirtelen újra üres lett a szám. Kinyitottam szememet - bár észre sem vettem, hogy becsuktam - és lenéztem a karomban fekvő... hullára. Az előbb még két lábon járó férfi most fehéren, lila szájjal és beesett szemekkel hevert előttem.
Hirtelen félelem lett úrrá rajtam. "Most megöltem valakit?" Nem, az nem lehet! Hiszen, én... én erre azért nem lennék képes! Pedig ott hevert előttem az élő, khm... halott bizonyíték. Megöltem valakit.
Nagyot nyeltem, majd a számhoz kaptam. Olyan volt, mintha vizet töröltem volna le a számról, ám mikor lenéztem a kezembe, az inkább vöröslött. Elfojtottam egy sikolyt, és rohantam. Rohantam, ahogy csak a lábam bírta.
Végül otthon lyukadtam ki. Az ablakom előtt lévő fán fölmásztam, majd beugrottam az ablakomon. Tankönyvek hegye fogadott az íróasztalomon. Mivel álmos nem voltam, meg nem is mertem lehunyni szemeimet,mivel tudtam, hogy akkor a halott férfi látványa kísértett volna, inkább odaültem a könyvekhez. És elkezdtem olvasni a tananyagot. Csak olvastam, olvastam és olvastam... és hirtelen reggel lett. Az ágyam melletti vekker eszeveszetten elkezdett sípolni, jelezve, hogy fel kellene kelni. Csak hogy én ébren voltam, egész este. És nem voltam álmos. Ráadásul az egész estét tanulással töltöttem (?), így bemagoltam az egész évi anyagot.
Odasétáltam a szekrényemhez, és azon filóztam, mi illik egy nagy visszatéréshez. Végül erre esett a választásom:
Xoxo: Misa
Ui.: Akár hiszitek, akár nem, én idén vagyok nyolcadikos, amiből következik, hogy ez a félévem kissé kemény lesz. És bár megpróbálok majd minél gyakrabban hozni részeket, nem garantálom, hogy sikerülni fog a téli szünetig ötnél több rész. De azért megpróbálom!
***
Kinyitottam szemeimet, és az ágyamban feküdtem. Hallottam lentről üvöltő húgomat, a szomszéd szobából pedig üvöltött David Guetta egyik száma. A fejem hasogatott, ezért csak lassan tudtam felülni a... az ágyamban. Meglepetten pislogtam körbe. A szobámban voltam, éppen az ágyam szélén ücsörögtem. Kedvenc pizsamám volt rajtam, lábamon pedig anyu régi papucsa virított. Nehéz léptekkel elballagtam a tükörig, ahol majdnem dobtam egy hátast. A hajam tökéletesen nézett ki, még így összekuszálódva is, sehol egy lila karika a szemem alatt, és még egy pattanás sincs az orrom hegyén, hogy ott világítson mindenki szemében. Bár, mit ne mondjak, eléggé sápadt voltam. És a szemem eddig is ennyire kék volt? Nem tudom. Nem emlékszem.
Kiléptem a szobából, és lebaktattam a lépcsőn. Az ajtó mellett ott volt a táskám amivel elindultam a tegnap este. Mosolyogtam az emlékre, ahogy ott állt az egész baráti köröm. Teljesen lerészegedtem a buliban. Valószínűleg ezért a fejfájás. Asszem olyan négy körül indultam el. Aztán... Hirtelen képek villantak fel az agyamban, de túl gyorsan, előbb eltűntek, minthogy fel tudtam volna fogni, hogy mit ábrázol. Csak egy dolog égett bele a tudatomban, mégpedig egy vörösen izzó szempár. Hogy kihez tartozott, azt nem láttam, mert mindent sötétség borított. Vagyis... van még valami. A nyakamhoz kaptam. Tényleg ott volt. Két kicsi pont, ami szinte nem is látszik. Végighúztam rajtuk az ujjamat, majd mintha megégetett volna, elrántottam a kezemet. Vajon hogy kerültek ide? És mikor?
Zihálva trappoltam be a nappaliba. Anyukám fölkapta a fejét, és egy hatalmas műmosoly öntötte el az arcát.
- Szia, drágám, hogy aludtál? - drágám?! És mi ez a kedvesség? Valami nagyon nem stimmel.
- Jól. Asszem. - mondtam, majd némi hallgatás után hozzátettem. - És te?
- Nem sokat, egész éjszaka sírt szegénykém - itt megsimogatta Erikát. - nem is értem, te hogyan tudtán aludni.
Levágtam magam a díványra, megvontam a vállamat és elkezdtem kapcsolgatni a televíziót. Ám ezt a foglalkozást hamar meguntam, és kikapcsoltam a tévét. Néma csönd állt be, csak kishúgom szuszogását lehetett hallani, na meg a fönt bömbölő zenét. Hirtelen anyukám felé kaptam a fejemet. - Milyen nap van?
Anyukám mintha kicsit habozott volna, majd zavartan megköszörülte a torkát, és nagyon halkan, szinte már suttogva mondta ki azt az egy szót. - Szerda.
Szemeim elkerekedtek... de hiszen a szülinapom szombatra esett. Előkaptam a mobilomat. Április tizenhatodika volt. Hirtelen fölsikítottam, aminek következtében a csöppség sírni kezdett. Anya aggódva kezdte csitítani a kislányt, miközben szeme sarkából engem vizslatott.
- Az lehetetlen... - leheltem halkan, ijedten, majd rémületem dühvé változott. - Az nem lehet! - ordítottam, majd szikrázó szemekkel anyukámat vizslattam, mintha csak ő lenne a hibás, hogy egy egész hónap kiesett az emlékezetemből. Ő nagyot nyelt, majd kinyitotta a száját, de vissza is csukta, mintha harcolna saját magával. Sokáig csak szemeztünk egymással, de nagyon úgy tűnt, hogy nem akarja elmagyarázni a dolgokat, így én dühösen kiviharzottam a házból, és futottam, ahogy csak a lábam bírta, be egészen az erdőbe. Olyan deja vu érzésem lett. Hirtelen összeszorult a szívem, és erőtlenül összeestem. Szemeim megteltek könnyekkel, én pedig minden erőmet összeszedve ököllel lecsaptam a kezeimet, és keservesen zokogva hajtottam rá fejemet. Így maradtam egy ideig, majd elvonszoltam magam egy közeli fáig, és neki döntöttem a hátam. Homályos tekintettel néztem körbe. Minden szép zöld volt, a madarak csicseregtek, meg minden. igazi idilli jelenet... lehetett volna, ha nem öntöttek volna el az érzelmek. Mindenféle kavargott bennem. Szomorúság, boldogság, önzés, szerelem, szeretet, kínlódás, elveszettség. Minden.
Már annyira bent voltam az erdőben, hogy a forgalom zaját sem ehetett hallani, pedig a főút közvetlenül az erdő szélén húzódik végig. És én mégis tudtam, hogyan kell kijutni. Pedig, ha jól emlékszem, legutóbb hat évesen jártam itt. Magán terület az egész, ezért nem is lehetne ide bejárni, és nem is volt szokásom. De ma valahogy húzott magához, elkábított, és magához láncolt a szépsége, a titokzatossága, maga az erdő, és a pletykák amik körülövezik. És most, hogy itt ülök, biztonságérzet öntött el. Olyan volt, mintha ide tartoznék.
Szememből kitöröltem a könnyeket, majd elkezdtem sétálgatni a sok fa között. Lábamat néztem, miközben ballagtam az ösvényen. A papucsot otthon hagytam, így mezítláb mászkáltam, és a pizsamám elég rövidnek bizonyult. Nem fáztam, de féltem. Féltem a világtól, ami körülvett. Elveszettnek éreztem magam. Vajon mennyi minden történhetett ez alatt az egy hónap alatt? És én hol voltam? Otthon? Nem hiszem... De akkor mit csináltam? Kómában voltam? De miért? Mi történhetett azon az éjszakán, amikor jöttem haza a buliból? Biztos köze van a vörös szempárhoz. A vörös szempár... önkéntelenül is odakaptam a nyakamon lévő sebhez. "Mi történhetett?" Folyamatosan ezt kérdezgettem magamtól kétségbeesetten.
A távolból neszeket hallottam. Lépteket. Elindultam a hangok felé, amilyen halkan csak tudtam. Egy furcsa, ismeretlen szagot éreztem, aminek hatására a torkom elkezdett belülről tüzelni, Kiszáradt a szám, borzalmas volt. Miközben haladtam a nyakamat szorongattam, gyenge próbálkozásként a fájdalom enyhítésére. Aztán a szagot egy kép váltotta fel, mégpedig egy férfié. Az ösvényen sétált, térképpel a kezében. Már sötétedett, így másik kezében egy zseblámpát tartott, azzal világítva a kis papírt. Én egy bokor mögé bújtam, onnan figyeltem. Szemem a nyakára siklott. Szinte láttam, ahogy az az ínycsiklandó, forró, vörös folyadék áramlik az ereiben. Másra sem tudtam gondolni, csak erre. Kiszáradt ajkaimon végigjártattam nyelvemet, majd megérintettem szemfogaimat, amik most valamivel hosszabbnak és hegyesebbnek tűntek. De igazából ez nem is tűnt furcsának, mintha ez mindig is így lett volna.
Mikor a férfi közelebb ért, olyan erővel csapott meg a vér illata, hogy nem bírtam tovább. Egyik pillanatról a másikra mögötte termettem, és fogaimat a nyakába mélyesztettem. Amint a vörös lé a számba áramlott, a torkomban lévő kínzó fájdalom is csökkent. Eszem mintha megszűnt volna, gondolataim csak az éltető folyadék körül forogtak. Legközelebb akkor eszméltem fel, mikor hirtelen újra üres lett a szám. Kinyitottam szememet - bár észre sem vettem, hogy becsuktam - és lenéztem a karomban fekvő... hullára. Az előbb még két lábon járó férfi most fehéren, lila szájjal és beesett szemekkel hevert előttem.
Hirtelen félelem lett úrrá rajtam. "Most megöltem valakit?" Nem, az nem lehet! Hiszen, én... én erre azért nem lennék képes! Pedig ott hevert előttem az élő, khm... halott bizonyíték. Megöltem valakit.
Nagyot nyeltem, majd a számhoz kaptam. Olyan volt, mintha vizet töröltem volna le a számról, ám mikor lenéztem a kezembe, az inkább vöröslött. Elfojtottam egy sikolyt, és rohantam. Rohantam, ahogy csak a lábam bírta.
Végül otthon lyukadtam ki. Az ablakom előtt lévő fán fölmásztam, majd beugrottam az ablakomon. Tankönyvek hegye fogadott az íróasztalomon. Mivel álmos nem voltam, meg nem is mertem lehunyni szemeimet,mivel tudtam, hogy akkor a halott férfi látványa kísértett volna, inkább odaültem a könyvekhez. És elkezdtem olvasni a tananyagot. Csak olvastam, olvastam és olvastam... és hirtelen reggel lett. Az ágyam melletti vekker eszeveszetten elkezdett sípolni, jelezve, hogy fel kellene kelni. Csak hogy én ébren voltam, egész este. És nem voltam álmos. Ráadásul az egész estét tanulással töltöttem (?), így bemagoltam az egész évi anyagot.
Odasétáltam a szekrényemhez, és azon filóztam, mi illik egy nagy visszatéréshez. Végül erre esett a választásom:
Igazából semmi különös, de igazából akkor reggel valami ilyesmi hangulatom volt. Majd a tükör elé baktattam, ahol elvégezve reggeli rutinomat, szinte magamra sem ismertem. Igaz a mondás: A smink csodákra képes.
Bevonultam a fürdőmbe, és fogmosás közben megállapítottam, hogy mégiscsak normális a fogsorom. "Akkor az egészet csak álmodtam?" Nem, hiszen nem aludtam semmit, ráadásul, túl élethű volt az egész. Egy álom nem ilyen részletes.
Bepakoltam, majd a táskámat is magamra aggatva elindultam a suliba. Szerencsémre, vagy inkább balszerencsémre, a reggeli buszt pontosan elértem.
- Aslei, hát te? Mindenki azt hitte, hogy meghaltál! - hallottam magam mögül egy egér cincogását.
Fáradtan felnéztem a szőke ciklonra, aki hatalmas kék szemeivel hitetlenül pislogott le rám. - Hol voltál?
Én vállat vontam, és elfordulva kinéztem az az ablakon. Épp az erdő mellett haladtunk el, és nekem hirtelen újra és újra levetítette a tegnap este történteit az agyam. Mint egy rossz moziban, ahol nem lehet kimenni a film alatt, nem tudtam megállítani a kisfilm folyamatos lejátszását. Úgy éreztem, hogy mindjárt begolyózom, mikor Lucy megragadva a vállamat erősen megrázott.
- Hahóó! Föld hívja Asleit! - Két markommal erősen megragadtam a szőkeség csuklóját, mire fölszisszent, de inkább nem szólt semmit, csak elvette kezeit, és elkezdte masszírozni a csuklóját. - Ez fájt! - sziszegte sértődötten.
- Aha, tudom. Ez volt a cél. - morogtam, de továbbra sem vettem le tekintetem a fák sűrűjéről. - Egyébként nem emlékszem.
- Tessék? - bár nem láttam, így is tudtam, hogy most hatalmas műszempilláival kérdőn pislog rám, ugyanis halvány lila gőze sincs arról, hogy a nemrég föltett kérdésére válaszoltam.
- Nem emlékszem az elmúlt egy hónapra. - elhagytuk az erdőt, és a természet hatalmas tárát a házak rengetege vette át. Tekintetemet a kék szempárba fúrtam. - Semmire. Fogalmam sincs, hogy mi történt a szülinapom óta, csak annyit tudok, hogy igencsak megváltoztam.
- És beszédesebb lettél. - egészített ki, majd az ajtóhoz pattant, és jelezte a sofőrnek, hogy a következő megállónál leszállunk, és önszántunkból besétálunk a pokol kapuján.
Mikor leszálltunk, Lucy nekikezdett egy hosszú regénynek, amiben elmesélte, hogy mi történt az elmúlt egy hónapban. Így hát megtudtam, hogy a (volt) pasim összejött a (volt) legjobb barátnőmmel. Igazából nem túl sok embernek tűnt fel az eltűnésem, csak akkor vették észre, amikor bemondták a helyi híradóban. Az is kiderült, hogy néhány focista fogadott, hogy Seth egy nap alatt ágyba tudna vinni. És fizetnie kellett, mert... hát "meghaltam". Mi lesz itt, ha én belépek a gimibe!
Nem kellett sokat várnom, hogy kiderüljön. És a legrosszabbal kezdődött.
*
A gerlepár a szekrényeknek dőlve nyomták le egymás torán a nyelvüket. És nem túl diszkréten fogdosták egymást. Sokan már azt várták, mikor kezdik vetkőztetni egymást...
- Khm. - köszörülte meg valaki a torkát mellettük. A srác egy pillanatra csak elszakadva barátnőjétől elmorogta: - Mit akarsz?
És már vissza is fordult a vörös lányhoz. Azt hitte, hogy a zavaró személy lelépett, ám meglepően kitartónak bizonyult.
- A szekrényemhez menni. Ugyanis pont rajta fetrengtek. - szólt egy ismerős, cinikus hang. A két pár ereiben megfagyott a vér, ahogy fölismerték. Egy szempillantás alatt ketté váltak, és lesütött szemmel álltak arrébb. Nem mertek felnézni, mert féltek, hogy az fog ott állni, akihez az egyébként lágy női hang tartozik. Egymásra pillantottak, miközben a fekete hajú lány bepakolt a kék szekrényébe. Egyértelmű volt, hogy mi játszódott le a két fél agyában. "Ez nem lehet! Hiszen mindenki azt mondta, hogy meghalt. Ráadásul hol volt akkor idáig? Mekkora ciki, hogy így találkoznak újra! Épp egy hozzá közel álló személlyel smárolnak. Jesszus!"
*
- Ja, egyébként sok boldogságot! - vetettem oda a volt pasimnak, és LB-mnek színtelen hangon, majd Lucyvel a nyomomban a termünkhöz vonultam.
- Juj, ez nagggyon gáz volt! - hablatyolt mellettem a babapinkbe öltözött szöszi.
- Ja.
- Láttad? Meg sem bírtak szólalni! Még rád sem mertek nézni! - áradozott, de az én figyelmem másra irányult.
Bármerre mentem, minden diák - és tanár - megbámult. Nem hittek a szemüknek. Sokan összesúgtak mögöttem, több srác utánam fordult és indiszkréten megbámulta új külsőm, sok lányon pedig látszott, hogy sokkal jobban érezte magát, amíg nem voltam része a giminek.
Úgy tíz perccel az első óra kezdete előtt léptem be az osztályterembe, és pinkivel a leghátsó sorba vonultunk. Én bevágódtam az ablak melletti sarokba, Lucy pedig mellém. Seth éppen nagy sztorizásban volt, így fel sem tűnt az osztálynak, hogy ott vagyok.
- Képzeljétek, ma reggel találtak egy hullát. Egy harminc körüli férfi volt, akinek teljesen ki volt szívva a vére! Semi nem volt a szervezetébe, és még a környezete is tiszta volt. De volt két kis lyuk a nyakát! - mesélte nagy izgalommal, és erre én is fölnéztem. Lucy izgatottan pattant fel, és kiáltotta el magát. - Biztosan egy vámpír volt!
- Jaj, Lucy hagyd már. Vámpírok nem léteznek, oké? Te inkább foglalkozz a körmeid bámulásával, és ne szólj bele ilyen baromságokat! - szólt oda félvállról az egyik focista, Kyle.
- Ez nem baromság! Ez egy egyértelmű bizonyíték! Vámpírok igenis léteznek! - vágta le magát a székbe a szöszi, mint egy sértődött kislány. Én hintázva figyeltem, hogy mi lesz a vége.
Seth idegesen fordult felénk.
- Lucy! Fogd fel, hogy vámpírok. Nem. Léteznek! Inkább a hülyeségeddel Asleit traktáld! - mondta idegesen, és fordult volna vissza, mikor lefagyva jött rá, hogy mit is mondott. - Aslei?!
Az osztályban megfagyott a levegő. Mindenki felém fordult.
- Ööö... sziasztok?
2014. július 2., szerda
14. fejezet: Eltűnések
Öt órával később már csak lassan sétáltunk egymás mellett. Csalódottan néztem a földet, miközben hitetlenkedve ráztam a fejem.
- Nem értem mi üthetett belé. Azt hittem több esze van annál, hogy csak úgy befusson abba a rohadt erdőbe! - dühöngtem. Dühös voltam rá, mert ekkora hülyeséget csinált.. miattam. Még csak jóban sem vagyunk.. vagy voltunk.
- Khm.. ebbe a "rohadt erdőbe". - javított ki a szöszi. Én pedig megtorpantam, majd értetlenül vizslattam.
- Tessék?
- Ahova befutott, az ez az erdő. Csak hogy az akadémia el van rejtve.. Pontosabban, ha valaki hivatalos az akadémiába, az előbb vagy utóbb eltalál oda, de ha nem.. akkor itt fog meghalni. - a végét már alig hallhatóan mondta.
- Nem! Az nem lehet! Mond, hogy csak szívatsz! - kiáltottam magamból kikelve.
- Nem, sajnos nem viccelek. Ez így van. Viszont mi még megtudjuk találni a öcsédet, és velünk együtt ő is bejuthat az akadémiába. Csak az a gond hogy bazinagy ez az erdő.
- Na efelől semmi kétségem. Na de akkor húzzunk bele, különben soha nem találjuk meg azt a kis hülyét.
Majd újra begyorsítottam. Ermin pedig követett.
***
- Hát ez könnyebb volt mint hittem. Pont olyan hülye vagy, mint a nővéred!
- Aslei nem is hüly.. na jó, ezt még én sem hiszem el. Oké, ő tényleg hülye, de én nem! Kezdjük ott, hogy én fiú vagyok, ő pedig hozzád hasonlóan egy HP. - mondta a székhez kötözött 13 éves srác, a fogva tartójának, Alynek. A lánynak még nem sokkal ez előtt támadt az ötlete, hogy cserével visszaszerzi a szőke herceget. Éppen egy barlangban volt, ahol rátalált Jonra. Egyszerűbb volt, mint gondolta.
- Mit jelent a HP? - kérdezte a lány. A srác, aki deszkás cuccban virított, gonosz mosolyra húzta a száját, de nem válaszolt. Csak bámulta a lányt. Aly pedig ezt nem bírta, és idegesen, természetfeletti hangon fölüvöltött, Jon pedig kis híján megsüketült.
***
Mind a ketten megtorpantunk. Egyszerre.
- Ez mi volt? - kérdeztem először én.
- Aly. - világosított föl a szőke srác. Én pedig a név hallatán összeszorítottam az ajkaimat, majd minden erőmet összeszedve a hang irányába iramodtam.
- Szép, okos, jó fej lány, de van egy hibája.. - suttogta Ermin. - Asleiii! Leszokhatnál már erről a szó nélkül elrohansz dologról! - kiáltott utánam, majd követett.
***
- Hol van?! Há?! Itt kéne lennie! Egyáltalán, hogy fordulhatott ez elő?! Innen elméletileg nem lehet csak úgy elszökni! - akadt ki teljesen a bombázó tanárnő. Ám az igazgatóhelyettes nyugodt hangon válaszolt.
- Nem is. Majd visszajön. - legyintett, majd körülnézett a szobában.
- Tessék?! Ennyi? Majd visszajön?! És ha nem, akkor mi lesz?
- Majd mi megkeressük. Egyébként sem juthat messzire. Tele van vérfarkasokkal az erdő.
- Nem, az kizárt!
- De, igen. Csak ezt nem szeretjük hirdetni, mivel sok gazdag család küldi ide a gyerekét, jó sok pénzzel együtt, ami a miénk. És ha tudomást szereznének azokról a szörnyekről, biztos, hogy nem engednék őket ide. - magyarázta. - És erről csak én, és az igazgató tud.
- Mi-micsodaa? - jött egy vékonyka hang a hátuk mögül. Mind a ketten megfordultak, és szembe találták magukat egy goth lánnyal. Szeme egy pillanatra vörösen izzott a dühtől, majd azzal a lendülettel elmosolyodott. - Igazgatóhelyettes úr! Minek köszönhetem, hogy megjelent szerény kis hajlékunkban?
- Nikki, nem tu.. - kezdte a férfi, de a fekete hajú lány közbevágott.
- Nilsei. - javította ki.
- Tessék?
- A nevem Nilsei, nem Nikki.
- Ja, jó rendben. Szóval nem tudod véletlenül, hogy merre van az unokatestvéred?
- Melyik? Mert sok van...
- Aslei. - "Persze az ő nevét tudja.." gondolta a lány.
- Mindig itt szokott lenni. Amikor elmentem itt ült az ablakban, és ha jól emlékszem... igen, azt hiszem épp Erminnel beszélgetett.
Mind a kettő tanár hitetlenkedve nézett először rá, majd egymásra.
- Mármint Ermin úrfi?
- Öhm, asszem. Ja, igen ő. Mer?
- És ő itt van? - kérdezte most már a tanárnő az igazgatót.
- Nem tudom. - mondta, majd kivonultak a szobából, el a jobb szárnyból, hogy megkeressék a fiút. Nilsei még nézte egy darabig a csukott bejárati ajtót, majd előkapta a telefonját.
- Halló? - szólt bele egy férfi hang.
- Szia, Joel! Itt Nilsei.
- Nem értem mi üthetett belé. Azt hittem több esze van annál, hogy csak úgy befusson abba a rohadt erdőbe! - dühöngtem. Dühös voltam rá, mert ekkora hülyeséget csinált.. miattam. Még csak jóban sem vagyunk.. vagy voltunk.
- Khm.. ebbe a "rohadt erdőbe". - javított ki a szöszi. Én pedig megtorpantam, majd értetlenül vizslattam.
- Tessék?
- Ahova befutott, az ez az erdő. Csak hogy az akadémia el van rejtve.. Pontosabban, ha valaki hivatalos az akadémiába, az előbb vagy utóbb eltalál oda, de ha nem.. akkor itt fog meghalni. - a végét már alig hallhatóan mondta.
- Nem! Az nem lehet! Mond, hogy csak szívatsz! - kiáltottam magamból kikelve.
- Nem, sajnos nem viccelek. Ez így van. Viszont mi még megtudjuk találni a öcsédet, és velünk együtt ő is bejuthat az akadémiába. Csak az a gond hogy bazinagy ez az erdő.
- Na efelől semmi kétségem. Na de akkor húzzunk bele, különben soha nem találjuk meg azt a kis hülyét.
Majd újra begyorsítottam. Ermin pedig követett.
***
- Hát ez könnyebb volt mint hittem. Pont olyan hülye vagy, mint a nővéred!
- Aslei nem is hüly.. na jó, ezt még én sem hiszem el. Oké, ő tényleg hülye, de én nem! Kezdjük ott, hogy én fiú vagyok, ő pedig hozzád hasonlóan egy HP. - mondta a székhez kötözött 13 éves srác, a fogva tartójának, Alynek. A lánynak még nem sokkal ez előtt támadt az ötlete, hogy cserével visszaszerzi a szőke herceget. Éppen egy barlangban volt, ahol rátalált Jonra. Egyszerűbb volt, mint gondolta.
- Mit jelent a HP? - kérdezte a lány. A srác, aki deszkás cuccban virított, gonosz mosolyra húzta a száját, de nem válaszolt. Csak bámulta a lányt. Aly pedig ezt nem bírta, és idegesen, természetfeletti hangon fölüvöltött, Jon pedig kis híján megsüketült.
***
Mind a ketten megtorpantunk. Egyszerre.
- Ez mi volt? - kérdeztem először én.
- Aly. - világosított föl a szőke srác. Én pedig a név hallatán összeszorítottam az ajkaimat, majd minden erőmet összeszedve a hang irányába iramodtam.
- Szép, okos, jó fej lány, de van egy hibája.. - suttogta Ermin. - Asleiii! Leszokhatnál már erről a szó nélkül elrohansz dologról! - kiáltott utánam, majd követett.
***
- Hol van?! Há?! Itt kéne lennie! Egyáltalán, hogy fordulhatott ez elő?! Innen elméletileg nem lehet csak úgy elszökni! - akadt ki teljesen a bombázó tanárnő. Ám az igazgatóhelyettes nyugodt hangon válaszolt.
- Nem is. Majd visszajön. - legyintett, majd körülnézett a szobában.
- Tessék?! Ennyi? Majd visszajön?! És ha nem, akkor mi lesz?
- Majd mi megkeressük. Egyébként sem juthat messzire. Tele van vérfarkasokkal az erdő.
- Nem, az kizárt!
- De, igen. Csak ezt nem szeretjük hirdetni, mivel sok gazdag család küldi ide a gyerekét, jó sok pénzzel együtt, ami a miénk. És ha tudomást szereznének azokról a szörnyekről, biztos, hogy nem engednék őket ide. - magyarázta. - És erről csak én, és az igazgató tud.
- Mi-micsodaa? - jött egy vékonyka hang a hátuk mögül. Mind a ketten megfordultak, és szembe találták magukat egy goth lánnyal. Szeme egy pillanatra vörösen izzott a dühtől, majd azzal a lendülettel elmosolyodott. - Igazgatóhelyettes úr! Minek köszönhetem, hogy megjelent szerény kis hajlékunkban?
- Nikki, nem tu.. - kezdte a férfi, de a fekete hajú lány közbevágott.
- Nilsei. - javította ki.
- Tessék?
- A nevem Nilsei, nem Nikki.
- Ja, jó rendben. Szóval nem tudod véletlenül, hogy merre van az unokatestvéred?
- Melyik? Mert sok van...
- Aslei. - "Persze az ő nevét tudja.." gondolta a lány.
- Mindig itt szokott lenni. Amikor elmentem itt ült az ablakban, és ha jól emlékszem... igen, azt hiszem épp Erminnel beszélgetett.
Mind a kettő tanár hitetlenkedve nézett először rá, majd egymásra.
- Mármint Ermin úrfi?
- Öhm, asszem. Ja, igen ő. Mer?
- És ő itt van? - kérdezte most már a tanárnő az igazgatót.
- Nem tudom. - mondta, majd kivonultak a szobából, el a jobb szárnyból, hogy megkeressék a fiút. Nilsei még nézte egy darabig a csukott bejárati ajtót, majd előkapta a telefonját.
- Halló? - szólt bele egy férfi hang.
- Szia, Joel! Itt Nilsei.
2014. május 11., vasárnap
13. fejezet: Testvéri szeretet
Mikor földet értünk beszáguldottunk az erdőbe, továbbra is kézenfogva. Nekem meg majd kiugrott a szívem a helyétől, úgy zakatolt. Meg persze az adrenalin is úgy döntött, hogy velem jön.
Fél óra barangolás után, pont napfelkeltekor egy tóhoz értünk. Leültünk a fűbe egymás mellé, míg kezeink összekulcsolva feküdtek köztünk. Mélyen egymás szemébe néztünk. Ajkaink közeledtek egymáshoz, s mikor egymáshoz értek, a gyomromban repdeső lepkék háromnegyede kipurcant. Szenvedélyesen csókolt, úgy, mintha már évek óta csak erre várt volna. Én pedig legszívesebben ugráltam volna örömömben. Néhány másodperc múlva szétváltunk, de nekem az is egy örökké valóságnak tűnt. Szorosan hozzábújtam, míg ő átkarolta a derekamat. Így néztük a gyönyörű napfelkeltét, és az aranyhidat a tavon. Olyan romantikus volt! Egészen addig, míg egy gépies hangon, hangosan üvöltő emberke meg nem törte a varázst. Gyorsan előkaptam a telefonomat, és sóhajtva szóltam be, miközben közvetlenül a tóparthoz sétáltam, egyedül hagyva Ermint.
- Mi az, anya? - szóltam bele, nem túl lelkesen.
- Figyelj, kicsim! Ez nagyon fontos. - hangja nyugtalan volt, és hallani lehetett rajta, hogy sírt.
- Hé, nyugi. Mond.. - próbáltam nyugtatni mindkettőnket, mivel kicsit rám is átragadt anyukám nyugtalansága.
- Az ö..öcséd, meg..megszö..megszökött! - szipogta, én meg kiejtettem a kezemből a telefont. Nem pont erre számítottam.
- Hé, Aslie, mi a baj? - hallottam Ermin aggódó hangját. Közvetlenül mögöttem állt, de nekem mégis olyan távolinak tűnt a hangja. Összekuporodva ültem le a földre, míg a szőke srác felvette a telefont a földről, és beleszólt.
***
- Halló?
- Te ki vagy, és hol van Aslie?? - kérdezte a nő Ermintől, akit csöppet sem lepett meg egyik kérdés sem.
- Ermin, de ez nem lényeges. Aslie pedig leejtette a telefonját, és összekuporodva mered a tóra, ahol vagyunk. De mi történt? - ismertette a helyzetet röviden.
- Értem, de honnan ismered a lányomat?
- Hát.. az hosszú.. - húzta el a száját a szöszi. - De mondja el nekem, hogy mi történt én pedig majd elmondom Asleinek. Mert hogy most nem fog tudni beszélni vele, az száz százalék.
Némi csönd következett. Az aggódó anyuka épp mérlegelte a helyzetet, majd arra jutott, hogy semmit sem veszthet vele. Nagyot sóhajtva beleegyezett.
- Rendben, elmondom. De akkor légyszíves mond el Asleinek is.
- Persze, ez természetes. Na de akkor gyerünk! - unszolta Ermin Aslei anyját.
- Oké, szóval.. Jon megszökött. Nem bírta, hogy nem tudta mi lett a nővérével. Mikor utoljára látta, akkor nem is ismert rá, aztán eltűnt. Mesélte, hogy hosszú szemfogai voltak, és hogy a szemei vörösen izzottak. Ráadásul megharapta! Addig nem hittünk neki, amíg meg nem mutatta a nyomot a kezén. Akkor kezdtünk mi is aggódni Aslei miatt, de amikor felhívtuk, nagyon úgy tűnt, hogy jól van. Már csak azt nem tudtuk, hogy hova lett. A rendőrök sem tudták megtalálni, sőt el is tűntek a nyomozás során. Azóta senki nem mer a lányunk keresésére indulni. Se az egyetlen fiunkéra sem! Őt pedig akkor láttuk utoljára, amikor beszaladt az erdőbe, hátha valahol ott bújt el Aslei. De azóta sem került elő egyikük se. - ekkor az anyuka olyan szitkozódást hallhatott a fiútól, amit még soha az életében. - De azt legalább tudom, hogy Aslei nincs egyedül. - mondta, némi gúnnyal a hangjában, de rögtön stílust váltott. - De kérlek, legalább azt mond meg, hogy hol vagytok! - hallotta Ermin a vonal túlsó végéből.
- Figyeljen hölgyem, mert ez eléggé bonyolu.. - mondta volna a srác, semmi lesajnálással a hangjában, viszont az anyuka félbeszakította.
- Azt hiszed, hogy hülye vagyok? Hm? Hát képzeld, hogy..
- Nem, nem! Semmi ilyenre nem gondoltam. Csak ez tényleg nagyon bonyolult, és nem mindennapi dolog. Bár az én - és most már Aslei - életében annak bizonyul, viszont a halandóknak kicsit, hogy is mondjam..
- Magas. - segítette ki halkan Aslei, de a szemét továbbra sem vette le a tóról. Megszólalt, jó jel!
- Hogy érted azt, hogy halandó? Ugyan már, nem léteznek természetfeletti dolgok. Mind csak kitaláció, tündérmese. - okoskodott az anyuka.
- Hát akkor a lánya és a fia is csak egy kitaláció. - mondta lazán a fiú, mire Aslei már felkapta a fejét.
- Mi? Jon is.. vámpír lett? De hogy?! - értetlenkedett. Ermin letette a telefont, majd odadobta a lánynak, aki továbbra is hitetlenkedve nézett rá.
***
- Megharaptad. - jött a válasz. Némi szemrehányást véltem felfedezni a hangjában. Ami később már kicsit erőteljesebb lett. - Mégis miért haraptad meg? Még nem is volt öntudatod! Ráadásul a te mesédben megfékezted magadat!
- Mert én meg is fékeztem! Nem emlékszem, hogy meg is haraptam volna.. - gondolkoztam. - De inkább keressük meg! Minthogy azzal foglalkozzunk, hogy ki harapott meg kit. Most már nem tök mindegy? - pattantam föl. Bár a választ meg sem várva, máris az erdő szélénél álltam. Ermin elképedve nézett rám.
- Hogy?! Ezt mégis miként tervezed? Ráadásul én még azt sem tudom, hogy hogyan néz ki... - mondta, miközben utánam jött.
- Áh, ezen könnyen segíthetünk. - kaptam elő a mobilom, majd megnyitottam az öcsém facebook profilját. Tényleg, a héten volt a szülinapja! - Tessék. - nyújtottam oda a telefont Erminnek aki alaposan megnézte a képet.
- Ez 12 éves?! - nézett nagyot.
Fél óra barangolás után, pont napfelkeltekor egy tóhoz értünk. Leültünk a fűbe egymás mellé, míg kezeink összekulcsolva feküdtek köztünk. Mélyen egymás szemébe néztünk. Ajkaink közeledtek egymáshoz, s mikor egymáshoz értek, a gyomromban repdeső lepkék háromnegyede kipurcant. Szenvedélyesen csókolt, úgy, mintha már évek óta csak erre várt volna. Én pedig legszívesebben ugráltam volna örömömben. Néhány másodperc múlva szétváltunk, de nekem az is egy örökké valóságnak tűnt. Szorosan hozzábújtam, míg ő átkarolta a derekamat. Így néztük a gyönyörű napfelkeltét, és az aranyhidat a tavon. Olyan romantikus volt! Egészen addig, míg egy gépies hangon, hangosan üvöltő emberke meg nem törte a varázst. Gyorsan előkaptam a telefonomat, és sóhajtva szóltam be, miközben közvetlenül a tóparthoz sétáltam, egyedül hagyva Ermint.
- Mi az, anya? - szóltam bele, nem túl lelkesen.
- Figyelj, kicsim! Ez nagyon fontos. - hangja nyugtalan volt, és hallani lehetett rajta, hogy sírt.
- Hé, nyugi. Mond.. - próbáltam nyugtatni mindkettőnket, mivel kicsit rám is átragadt anyukám nyugtalansága.
- Az ö..öcséd, meg..megszö..megszökött! - szipogta, én meg kiejtettem a kezemből a telefont. Nem pont erre számítottam.
- Hé, Aslie, mi a baj? - hallottam Ermin aggódó hangját. Közvetlenül mögöttem állt, de nekem mégis olyan távolinak tűnt a hangja. Összekuporodva ültem le a földre, míg a szőke srác felvette a telefont a földről, és beleszólt.
***
- Halló?
- Te ki vagy, és hol van Aslie?? - kérdezte a nő Ermintől, akit csöppet sem lepett meg egyik kérdés sem.
- Ermin, de ez nem lényeges. Aslie pedig leejtette a telefonját, és összekuporodva mered a tóra, ahol vagyunk. De mi történt? - ismertette a helyzetet röviden.
- Értem, de honnan ismered a lányomat?
- Hát.. az hosszú.. - húzta el a száját a szöszi. - De mondja el nekem, hogy mi történt én pedig majd elmondom Asleinek. Mert hogy most nem fog tudni beszélni vele, az száz százalék.
Némi csönd következett. Az aggódó anyuka épp mérlegelte a helyzetet, majd arra jutott, hogy semmit sem veszthet vele. Nagyot sóhajtva beleegyezett.
- Rendben, elmondom. De akkor légyszíves mond el Asleinek is.
- Persze, ez természetes. Na de akkor gyerünk! - unszolta Ermin Aslei anyját.
- Oké, szóval.. Jon megszökött. Nem bírta, hogy nem tudta mi lett a nővérével. Mikor utoljára látta, akkor nem is ismert rá, aztán eltűnt. Mesélte, hogy hosszú szemfogai voltak, és hogy a szemei vörösen izzottak. Ráadásul megharapta! Addig nem hittünk neki, amíg meg nem mutatta a nyomot a kezén. Akkor kezdtünk mi is aggódni Aslei miatt, de amikor felhívtuk, nagyon úgy tűnt, hogy jól van. Már csak azt nem tudtuk, hogy hova lett. A rendőrök sem tudták megtalálni, sőt el is tűntek a nyomozás során. Azóta senki nem mer a lányunk keresésére indulni. Se az egyetlen fiunkéra sem! Őt pedig akkor láttuk utoljára, amikor beszaladt az erdőbe, hátha valahol ott bújt el Aslei. De azóta sem került elő egyikük se. - ekkor az anyuka olyan szitkozódást hallhatott a fiútól, amit még soha az életében. - De azt legalább tudom, hogy Aslei nincs egyedül. - mondta, némi gúnnyal a hangjában, de rögtön stílust váltott. - De kérlek, legalább azt mond meg, hogy hol vagytok! - hallotta Ermin a vonal túlsó végéből.
- Figyeljen hölgyem, mert ez eléggé bonyolu.. - mondta volna a srác, semmi lesajnálással a hangjában, viszont az anyuka félbeszakította.
- Azt hiszed, hogy hülye vagyok? Hm? Hát képzeld, hogy..
- Nem, nem! Semmi ilyenre nem gondoltam. Csak ez tényleg nagyon bonyolult, és nem mindennapi dolog. Bár az én - és most már Aslei - életében annak bizonyul, viszont a halandóknak kicsit, hogy is mondjam..
- Magas. - segítette ki halkan Aslei, de a szemét továbbra sem vette le a tóról. Megszólalt, jó jel!
- Hogy érted azt, hogy halandó? Ugyan már, nem léteznek természetfeletti dolgok. Mind csak kitaláció, tündérmese. - okoskodott az anyuka.
- Hát akkor a lánya és a fia is csak egy kitaláció. - mondta lazán a fiú, mire Aslei már felkapta a fejét.
- Mi? Jon is.. vámpír lett? De hogy?! - értetlenkedett. Ermin letette a telefont, majd odadobta a lánynak, aki továbbra is hitetlenkedve nézett rá.
***
- Megharaptad. - jött a válasz. Némi szemrehányást véltem felfedezni a hangjában. Ami később már kicsit erőteljesebb lett. - Mégis miért haraptad meg? Még nem is volt öntudatod! Ráadásul a te mesédben megfékezted magadat!
- Mert én meg is fékeztem! Nem emlékszem, hogy meg is haraptam volna.. - gondolkoztam. - De inkább keressük meg! Minthogy azzal foglalkozzunk, hogy ki harapott meg kit. Most már nem tök mindegy? - pattantam föl. Bár a választ meg sem várva, máris az erdő szélénél álltam. Ermin elképedve nézett rám.
- Hogy?! Ezt mégis miként tervezed? Ráadásul én még azt sem tudom, hogy hogyan néz ki... - mondta, miközben utánam jött.
- Áh, ezen könnyen segíthetünk. - kaptam elő a mobilom, majd megnyitottam az öcsém facebook profilját. Tényleg, a héten volt a szülinapja! - Tessék. - nyújtottam oda a telefont Erminnek aki alaposan megnézte a képet.
| Jon Bukovscy |
- Ő már 13 éves. - javítottam ki.
-Aha, oké. - hagyta rám.
Én még egy utolsó pillantást vettem a gyönyörű tájra, majd nagy lélegzetet véve nekiiramodva bevágtáztam az erdőbe. Még hallottam amint Ermin nagyot sóhajt, majd ő is utánam jött.
 |
| A tónál gubbasztva.. |
2014. május 10., szombat
12. fejezet: Közveszélyessé nyilvánítva
Az ablakpárkányon ülve néztem ki a szobám ablakából. Néztem, ahogy ahogy a kicsik játszottak, az akadémia gyerekrészlegének fenntartott játszón. Milyen gondtalanok és vidámak! Mennyivel könnyebb volt amikor a legnagyobb gondod az, hogy egy másik kölyök elvette a labdádat.. Sőt, gyerekként még a szerelem sem volt olyan komoly, mint felnőttként. A gyerekszerelem.. Joelnél is milyen komolynak hittem a dolgot, de most, amikor tényleg komoly lett a dolog Erminnél, már teljesen másképp gondolok vissza rá. Hetedikesen, mikor Joel elballagott és külföldre költözött a családjával nagyon sokat sírtam, de most csak elmosolyodom a visszagondolok azokra az időkre. Persze azonnal lehervad a mosoly az arcomról, ha az egy héttel korábban történtekre gondolok, mikor Alyvel egymásnak ugrottunk.. Szerintem meg is öltük volna egymást (vagy inkább én Alyt), ha nem jön oda Ermin nyomában az igazgatónővel. Alyt elzárták azzal az okkal, hogy megőrült, így ő egy külön szárnyban tanul. Közveszélyesnek nyilvánították. Ahogy engem is, csak engem azért, mert (ahogy az igazgató mondta) "Nem tudom kordában tartani az erőmet! Mindenkire rátámadok, még mielőtt végiggondolnám a dolgot!" Bevittek valami tanácshoz, akik elzárásra ítéltek, mert szerintük túl agresszív vagyok. Ezért magántanuló lettem. Pápá nyugodt pihenés, helló tanulás. Pápá hátsó sor, helló figyelem középpontja, mert egyedül vagyok! Ez akkora szemétség! Nem pont az a lényege ennek a hülye akadémiának, hogy megtanuljam kordában tartani a képességeimet?! Akkor meg mi a sz@rért kell elzárni? Áh, baromság az egész..
- Aslei kisasszony! Legalább tiszteljen meg annyival, hogy úgy tesz, mintha figyelne is rám! - hallottam az új tanárom hangját. Egy igazi hárpia. Huszonöt évesnek néz ki, szőke hosszú, hullámos haja kiemeli égszínkék szemeit. A srácok kedvence.. ezért természetesen a lányok utálják. De én nem ezért utálom. Mindig kioktat, és nagyon szigorú..nak akar kinézni. De nem megy neki. Legalábbis velem nem tud mit kezdeni, ezért folyton az igazgató helyettesúrnak panaszkodik, aki - ugyebár - odavan érte. Aki szól az igazgatónőnek, csak hogy kedvében járjon a bombázó szőkeségnek. Az igazgató pedig mindig bejön hozzám, és hallgathatom az ő kioktatását is. Most is csak úgy teremtettem le a tanárnőt, hogy rá sem néztem.
- Jaj, hagyjon már békén!
- Jól van, kisasszony! Szólni fogok a helyettesnek, hogy milyen szemtelen maga! Nem hiszem el, hogy semmit sem javult, pedig már nem is egyszer járt már magánál az igazgató. - pattant fel a helyéról sértetten. Én pedig gúnyosan fölnevettem.
- Ha már az igazgatónőnél tartunk.. mért nem azonnal neki szól? Hm? Ja, mert ő egy Nő aki immunis a csábos bombázó kinézetére, nem úgy mint a dagadt igazgató helyettes Úrra.
- Ha! Hogy merészeli?! Ezért még számolunk! - jelentette ki, majd kiviharzott az ajtómon. Én még mindig mosolyogtam, mikor visszafordultam az ablakhoz. Most az erdőt szemléltem. Na igen, oda sem fogok egyhamar újra belépni. Nem tehetem ki a lábamat az épületből. Pontosabban a jobb szárnyból, ahol a szobám helyezkedett el. Engem meglátogathatnak, de én nem mehetek sehova. Legutóbb Elisa járt nálam. Mikor belépett, beleütközött Márkba, aki épp akkor tervezte elhagyni a helyiséget.
"- Bocs. - hebegte Elisa pipacspiros arccal, míg fiú haverom elintézte egy vállrándítással, és kettesen hagyott minket.
- Ez mi volt? - kérdeztem a vöritől elkerekedett szemekkel.
- Nem tudom miről beszélsz. - morogta az orra alatt, viszont feltűnően zavarban volt.
- Neked tetszik Márk! Sőt, te bele vagy zúgva Márkba! - kiáltottam ünnepélyesen. Elisa pedig befogta a számat.
- Jól van, igen! De ne ilyen hangosan, még valaki meghallja! - aggodalmaskodott. Én szemöldökráncolva szedtem le a kezét a számról.
- De hiszen csak ketten vagyunk itt. - kicsit jobbra biccentettem a fejem, még jobban megerősítve értetlenségemet.
- De olyan hangosan kiabálsz, hogy kihallatszik!
- Jaj Elisa, ez olyan csodálatos! - örvendeztem, direkt figyelmen kívül hagyva előbbi megjegyzését. - A híres Antonescu lány is szerelmes!
Majd részletesen kiveséztünk mindent"
Hmm.. úgy érzem magyarázattal tartozom nektek. Az elmúlt egy hétben nagyon jó barátnők lettünk Elisával, vagy is inkább legjobb barátnők. Nagyon sok közös érdeklődési körünk van, és sok mindenben hasonlítunk. Például utáljuk Alyt és imádjuk a goth stílust.
Nem sokkal a tanárnő távozásával Ermin lépett be a szobába. Meglepődve pislogtam a kék kockás (betűretlen) ingben, és farmerben lévő srácra.
- Hát te? - kérdeztem, miközben azon küszködtem, hogy elrejtsem boldogságomat, miközben köpni-nyelni nem tudtam. Majdnem elájultam, ahogy megláttam az egész összképet. A kék ing gyönyörűen kiemelte mélykék szemeit, és kusza szőke tincseit.
- Gondoltam meglátogatlak.. - kezdte.
- Hogy, hogy nem a barátnődnél vagy? - vágtam hirtelen a szavába, talán kicsit durvább hangnemben mint szerettem volna. Ermin meglepődött a hirtelen hangulatváltozásomon. Legalábbis azt hittem azon.
- Milyen barátnőről beszélsz, - ráncolta össze a szemöldökét. Nem értettem, hogy ezen mit nem ért.
- Na nee! Tudod, Aly! Az a kis r.. - hirtelen elhallgattam. Rájöttem, hogy nem lehet valami jó pont, ha a barátnőjét szirom. Bár.. az sem lehetett túl jó pont, hogy majdnem kinyírtam a szeme láttára.. kétszer is. Upsz.
- Alyvel szakítottunk. - mondta, olyan hangnem ben, mintha nekem ezt tudnom kéne.
- Tessék?! - hitetlenkedtem. Felkaptam a mellettem lévő, vérrel teli poharat Beleittam, majd azzal a lendülettel ki is köptem. De mielőtt le ért volna a földre, elpárolgott. Nagyot sóhajtottam.
- Nilsei, azt hittem, már elmentél! - kiáltottam át s szomszéd szobába.
- Épp készültem elmenni. De ne koszold már össze mindennel a padlót, és főleg ne pocsékold a vért! Mások éheznek! - kiáltott vissza az unokahúgomnak. Ő lett a szobatársam, mivel rokonok vagyunk, és őt is közveszélyesnek ítélték. Két évvel fiatalabb nálam, és az ő képessége az, hogy bármit és bárkit el tud párologtatni. Ő azért került a jobb szárnyba, mert "véletlenül" elpárologtatta az exét, aki épp akkor szakított vele. Kicsit para a kiscsaj, és nagyon rendszerető.
Mikor Nilsei kisurrant az ajtón, Ermin megragadta a karomat, és kinyitottam az ablakot. Felállt az ablak párkányra és engem is húzott magával. Majd levetette magát a harmadik emeletről, és én is repültem utána.
- Aslei kisasszony! Legalább tiszteljen meg annyival, hogy úgy tesz, mintha figyelne is rám! - hallottam az új tanárom hangját. Egy igazi hárpia. Huszonöt évesnek néz ki, szőke hosszú, hullámos haja kiemeli égszínkék szemeit. A srácok kedvence.. ezért természetesen a lányok utálják. De én nem ezért utálom. Mindig kioktat, és nagyon szigorú..nak akar kinézni. De nem megy neki. Legalábbis velem nem tud mit kezdeni, ezért folyton az igazgató helyettesúrnak panaszkodik, aki - ugyebár - odavan érte. Aki szól az igazgatónőnek, csak hogy kedvében járjon a bombázó szőkeségnek. Az igazgató pedig mindig bejön hozzám, és hallgathatom az ő kioktatását is. Most is csak úgy teremtettem le a tanárnőt, hogy rá sem néztem.
- Jaj, hagyjon már békén!
- Jól van, kisasszony! Szólni fogok a helyettesnek, hogy milyen szemtelen maga! Nem hiszem el, hogy semmit sem javult, pedig már nem is egyszer járt már magánál az igazgató. - pattant fel a helyéról sértetten. Én pedig gúnyosan fölnevettem.
- Ha már az igazgatónőnél tartunk.. mért nem azonnal neki szól? Hm? Ja, mert ő egy Nő aki immunis a csábos bombázó kinézetére, nem úgy mint a dagadt igazgató helyettes Úrra.
- Ha! Hogy merészeli?! Ezért még számolunk! - jelentette ki, majd kiviharzott az ajtómon. Én még mindig mosolyogtam, mikor visszafordultam az ablakhoz. Most az erdőt szemléltem. Na igen, oda sem fogok egyhamar újra belépni. Nem tehetem ki a lábamat az épületből. Pontosabban a jobb szárnyból, ahol a szobám helyezkedett el. Engem meglátogathatnak, de én nem mehetek sehova. Legutóbb Elisa járt nálam. Mikor belépett, beleütközött Márkba, aki épp akkor tervezte elhagyni a helyiséget.
"- Bocs. - hebegte Elisa pipacspiros arccal, míg fiú haverom elintézte egy vállrándítással, és kettesen hagyott minket.
- Ez mi volt? - kérdeztem a vöritől elkerekedett szemekkel.
- Nem tudom miről beszélsz. - morogta az orra alatt, viszont feltűnően zavarban volt.
- Neked tetszik Márk! Sőt, te bele vagy zúgva Márkba! - kiáltottam ünnepélyesen. Elisa pedig befogta a számat.
- Jól van, igen! De ne ilyen hangosan, még valaki meghallja! - aggodalmaskodott. Én szemöldökráncolva szedtem le a kezét a számról.
- De hiszen csak ketten vagyunk itt. - kicsit jobbra biccentettem a fejem, még jobban megerősítve értetlenségemet.
- De olyan hangosan kiabálsz, hogy kihallatszik!
- Jaj Elisa, ez olyan csodálatos! - örvendeztem, direkt figyelmen kívül hagyva előbbi megjegyzését. - A híres Antonescu lány is szerelmes!
Majd részletesen kiveséztünk mindent"
Hmm.. úgy érzem magyarázattal tartozom nektek. Az elmúlt egy hétben nagyon jó barátnők lettünk Elisával, vagy is inkább legjobb barátnők. Nagyon sok közös érdeklődési körünk van, és sok mindenben hasonlítunk. Például utáljuk Alyt és imádjuk a goth stílust.
Nem sokkal a tanárnő távozásával Ermin lépett be a szobába. Meglepődve pislogtam a kék kockás (betűretlen) ingben, és farmerben lévő srácra.
- Hát te? - kérdeztem, miközben azon küszködtem, hogy elrejtsem boldogságomat, miközben köpni-nyelni nem tudtam. Majdnem elájultam, ahogy megláttam az egész összképet. A kék ing gyönyörűen kiemelte mélykék szemeit, és kusza szőke tincseit.
- Gondoltam meglátogatlak.. - kezdte.
- Hogy, hogy nem a barátnődnél vagy? - vágtam hirtelen a szavába, talán kicsit durvább hangnemben mint szerettem volna. Ermin meglepődött a hirtelen hangulatváltozásomon. Legalábbis azt hittem azon.
- Milyen barátnőről beszélsz, - ráncolta össze a szemöldökét. Nem értettem, hogy ezen mit nem ért.
- Na nee! Tudod, Aly! Az a kis r.. - hirtelen elhallgattam. Rájöttem, hogy nem lehet valami jó pont, ha a barátnőjét szirom. Bár.. az sem lehetett túl jó pont, hogy majdnem kinyírtam a szeme láttára.. kétszer is. Upsz.
- Alyvel szakítottunk. - mondta, olyan hangnem ben, mintha nekem ezt tudnom kéne.
- Tessék?! - hitetlenkedtem. Felkaptam a mellettem lévő, vérrel teli poharat Beleittam, majd azzal a lendülettel ki is köptem. De mielőtt le ért volna a földre, elpárolgott. Nagyot sóhajtottam.
- Nilsei, azt hittem, már elmentél! - kiáltottam át s szomszéd szobába.
- Épp készültem elmenni. De ne koszold már össze mindennel a padlót, és főleg ne pocsékold a vért! Mások éheznek! - kiáltott vissza az unokahúgomnak. Ő lett a szobatársam, mivel rokonok vagyunk, és őt is közveszélyesnek ítélték. Két évvel fiatalabb nálam, és az ő képessége az, hogy bármit és bárkit el tud párologtatni. Ő azért került a jobb szárnyba, mert "véletlenül" elpárologtatta az exét, aki épp akkor szakított vele. Kicsit para a kiscsaj, és nagyon rendszerető.
Mikor Nilsei kisurrant az ajtón, Ermin megragadta a karomat, és kinyitottam az ablakot. Felállt az ablak párkányra és engem is húzott magával. Majd levetette magát a harmadik emeletről, és én is repültem utána.
 |
| Nilsei Jackson |
2014. május 9., péntek
11. fejezet: Az erdőben PART 2
Végül-nem tudom hogy-újra az akadémia bejáratánál lévő lépcső tetején álltam. Belépkedtem a nagy faajtón és szembe találtam magam két lánnyal, köztük az egyik osztálytársammal: elöl egy vöri virított, nem sokkal mögötte pedig Kelly loholt.
El akartam osonni mellette, de mikor épp melléjük értem, hirtelen megbotlottam valamiben. Egy láb volt, pontosabban. És ha még pontosabbak akarunk lenni, akkor a vöri lába volt amiben elbotlottam. Viszont azonnal visszanyertem az egyensúlyomat, és a nyakán ragadtam a perszónát. Kelly felsikított.
- Mi a gond, picinyem? - kérdezte mézesmázos hangon, miközben egy hamis mosoly terült el az arcán.
- Te, "kicsinyem"! - majd kiköptem egy vörös tincset, ami közben valahogy bekerült a számba. - És nem finom a festék íze. - jegyeztem meg, a festett hajára célozva. A boszi hirtelen fülsüketítőn felkiáltott.
- Én természete vörös vagyok! - üvöltötte magából kikelve. Én két lépést hátráltam, a biztonság kedvéért, miközben egy fiú diszkréten köhintett egyet. Szóval mégiscsak festett! És megvan a banya gyenge pontja is! Én rámosolyogtam a barna srácra, míg ellenfelem egy haragos pillantással ajándékozta meg. Majd egy már jól ismert hang hangzott fel mögülünk.
- Elisa! Ne irtsd a népet! Kit találtál már meg.. - Ermin elhallgatott, mikor fölismert. Én pedig elkaptam vörös tekintetem. Majd megállapodott az oszlopokon. Közben összeszorult a gyomrom, és csak kapkodni tudtam a levegőt, amire mellesleg nem is lett volna szükségem. Majd a hosszú csendet megunva, rekedtes hangon megszólaltam. eléggé nehezemre esett a beszéd.
- Észre.. vettétek már, hogy.. milyen szép aaa.. az oszlop? - nyögtem ki végül, és magamat átkoztam, amiért alig jött ki hang a számon.. és amiért ilyen baromságot sikerült csak kinyögnöm! Ám a következő pillanatban újra vörösen izzott föl a szemem: megérkezett Aly is. Hátulról átkarolta Ermint, és úgy vizslatott engem, miközben egy gúnyos mosoly jelet meg az arcán. És miután egy puszit is nyomott a szöszi arcára, odalépkedett hozzánk.
- Jaaj Elisa, de rég láttalak! Már annyira hiányoztál! - rikácsolta, megjátszott kedvességgel. A vörös ellenségesen méregette Alyt. És ezzel egy igazán hosszú vita vette kezdetét. Én pedig élvezettel néztem a jelenetet.
Legközelebb arra eszméltem föl, hogy-ezek szerint-Elisa megragadta a csuklómat, majd kirángatott az épületből, be az erdőbe. Mikor már nem lehetett látni az akadémiát, hirtelen még gyorsabbra vette a tempót. De ekkor már feladtam, nem ellenkeztem. Persze addig végig próbáltam kiszabadítani magam, de nem sikerült, és a képességem használata még csak fel sem merült bennem. Majd egy hirtelen, erőteljes mozdulattal megtorpantam. Lábam legyökerezett, Elisa meg a váratlan mozdulatomtól kicsit visszarepült. Én meredtem a semmibe, majd ellentmondást nem tűrő hangon megszólaltam.
- Ki kell iktatnom Alyt!
***
Ermin hirtelen ellökte magától a barátnőjét, aki épp akkor csimpaszkodott rá. Ennyi volt, nem bírta tovább. Addig, amíg nem látta újra a fekete angyalt, úgy gondolta, el fogja tudni felejteni. De akkor, abban a pillanatban, mikor megpillantotta az a gyönyörű kék szempárt, minden harag elszállta a szívéből. Megigézte az az ártatlanság, ami benne csillogott.. és ami a rózsaszín hajú barátnőjének a barna szemeben nincs meg. Amiben a szeretet helyett csak hatalomvágyat lehet találni. Abban ami nem az ő angyalához tartozik, ami nem Asliehez tartozik..
- Sajnálom Aly.. de, nekem ez nem megy.. már nem szeretlek, és már nem bírok veled lenni, szeretnék szakítani, lehetőség szerint most.. tényleg sajnálom, de én már nem érzek irántad semmit. semmit! Tudom, hogy ez így elég érzéketlenül hangzik, de.. - a szőke srác nem tudta befejezni a mondatot, mivel a(z ex)barátnője hisztérikusan közbevágott.
- Hogy érzéketlenül hangzik?! Az nem is kifejezés! És mi ez a hirtelen ötlet?! Jaa, már megvaan.. tök jól megvoltunk, míg elő nem került az a fruska! - Ermin nagyot nézett, mikor meghallotta, hogy Aly milyen szóval illette szerelmét. - Igen, jól hallottad! Tudom, hogy Aslie miatt változtak drasztikusan az érzelmeid! És tudod mit.. szerintem ugyan így meg fognak változni, ha valami különös dolog folytán ugyan olyan gyorsan el is tűnne Aslie, mint ahogy jött.. igen szinte biztos vagyok benne! - kiáltotta, miközben a már vörös szemei eszelősen villogtak. Ermin akkor már nem volt olyan biztos abban, hogy ezt a megoldást kellett volna választania. Aly pedig ijesztően kacarászva viharzott ki az épületből. Úgy festett mint egy őrült, és ebben nem volt semmi túlzás, Aly tényleg bekattant. És rohant az öccséhez. De közben beleütközött egy sötét árnyba, aki mellett egy vörös goth lány álldogált. A színes hajú lány azonnal nekiugrott Asleinek, aki azonnal visszatámadt.
***
- Gyerünk, menni fog! Fojtsd meg ezt a hárpiát! Menni fog! - hallottam Elisa szurkolását. Én pedig taktikát váltottam. Úgy döntöttem kipróbálom, hogy még mindig "működik-e" a képességem. Aly pedig üvöltve rogyott össze a lábam előtt. Hirtelen Ermin rohant ki a kapun.
- Úristen..
El akartam osonni mellette, de mikor épp melléjük értem, hirtelen megbotlottam valamiben. Egy láb volt, pontosabban. És ha még pontosabbak akarunk lenni, akkor a vöri lába volt amiben elbotlottam. Viszont azonnal visszanyertem az egyensúlyomat, és a nyakán ragadtam a perszónát. Kelly felsikított.
- Mi a gond, picinyem? - kérdezte mézesmázos hangon, miközben egy hamis mosoly terült el az arcán.
- Te, "kicsinyem"! - majd kiköptem egy vörös tincset, ami közben valahogy bekerült a számba. - És nem finom a festék íze. - jegyeztem meg, a festett hajára célozva. A boszi hirtelen fülsüketítőn felkiáltott.
- Én természete vörös vagyok! - üvöltötte magából kikelve. Én két lépést hátráltam, a biztonság kedvéért, miközben egy fiú diszkréten köhintett egyet. Szóval mégiscsak festett! És megvan a banya gyenge pontja is! Én rámosolyogtam a barna srácra, míg ellenfelem egy haragos pillantással ajándékozta meg. Majd egy már jól ismert hang hangzott fel mögülünk.
- Elisa! Ne irtsd a népet! Kit találtál már meg.. - Ermin elhallgatott, mikor fölismert. Én pedig elkaptam vörös tekintetem. Majd megállapodott az oszlopokon. Közben összeszorult a gyomrom, és csak kapkodni tudtam a levegőt, amire mellesleg nem is lett volna szükségem. Majd a hosszú csendet megunva, rekedtes hangon megszólaltam. eléggé nehezemre esett a beszéd.
- Észre.. vettétek már, hogy.. milyen szép aaa.. az oszlop? - nyögtem ki végül, és magamat átkoztam, amiért alig jött ki hang a számon.. és amiért ilyen baromságot sikerült csak kinyögnöm! Ám a következő pillanatban újra vörösen izzott föl a szemem: megérkezett Aly is. Hátulról átkarolta Ermint, és úgy vizslatott engem, miközben egy gúnyos mosoly jelet meg az arcán. És miután egy puszit is nyomott a szöszi arcára, odalépkedett hozzánk.
- Jaaj Elisa, de rég láttalak! Már annyira hiányoztál! - rikácsolta, megjátszott kedvességgel. A vörös ellenségesen méregette Alyt. És ezzel egy igazán hosszú vita vette kezdetét. Én pedig élvezettel néztem a jelenetet.
Legközelebb arra eszméltem föl, hogy-ezek szerint-Elisa megragadta a csuklómat, majd kirángatott az épületből, be az erdőbe. Mikor már nem lehetett látni az akadémiát, hirtelen még gyorsabbra vette a tempót. De ekkor már feladtam, nem ellenkeztem. Persze addig végig próbáltam kiszabadítani magam, de nem sikerült, és a képességem használata még csak fel sem merült bennem. Majd egy hirtelen, erőteljes mozdulattal megtorpantam. Lábam legyökerezett, Elisa meg a váratlan mozdulatomtól kicsit visszarepült. Én meredtem a semmibe, majd ellentmondást nem tűrő hangon megszólaltam.
- Ki kell iktatnom Alyt!
***
Ermin hirtelen ellökte magától a barátnőjét, aki épp akkor csimpaszkodott rá. Ennyi volt, nem bírta tovább. Addig, amíg nem látta újra a fekete angyalt, úgy gondolta, el fogja tudni felejteni. De akkor, abban a pillanatban, mikor megpillantotta az a gyönyörű kék szempárt, minden harag elszállta a szívéből. Megigézte az az ártatlanság, ami benne csillogott.. és ami a rózsaszín hajú barátnőjének a barna szemeben nincs meg. Amiben a szeretet helyett csak hatalomvágyat lehet találni. Abban ami nem az ő angyalához tartozik, ami nem Asliehez tartozik..
- Sajnálom Aly.. de, nekem ez nem megy.. már nem szeretlek, és már nem bírok veled lenni, szeretnék szakítani, lehetőség szerint most.. tényleg sajnálom, de én már nem érzek irántad semmit. semmit! Tudom, hogy ez így elég érzéketlenül hangzik, de.. - a szőke srác nem tudta befejezni a mondatot, mivel a(z ex)barátnője hisztérikusan közbevágott.
- Hogy érzéketlenül hangzik?! Az nem is kifejezés! És mi ez a hirtelen ötlet?! Jaa, már megvaan.. tök jól megvoltunk, míg elő nem került az a fruska! - Ermin nagyot nézett, mikor meghallotta, hogy Aly milyen szóval illette szerelmét. - Igen, jól hallottad! Tudom, hogy Aslie miatt változtak drasztikusan az érzelmeid! És tudod mit.. szerintem ugyan így meg fognak változni, ha valami különös dolog folytán ugyan olyan gyorsan el is tűnne Aslie, mint ahogy jött.. igen szinte biztos vagyok benne! - kiáltotta, miközben a már vörös szemei eszelősen villogtak. Ermin akkor már nem volt olyan biztos abban, hogy ezt a megoldást kellett volna választania. Aly pedig ijesztően kacarászva viharzott ki az épületből. Úgy festett mint egy őrült, és ebben nem volt semmi túlzás, Aly tényleg bekattant. És rohant az öccséhez. De közben beleütközött egy sötét árnyba, aki mellett egy vörös goth lány álldogált. A színes hajú lány azonnal nekiugrott Asleinek, aki azonnal visszatámadt.
***
- Gyerünk, menni fog! Fojtsd meg ezt a hárpiát! Menni fog! - hallottam Elisa szurkolását. Én pedig taktikát váltottam. Úgy döntöttem kipróbálom, hogy még mindig "működik-e" a képességem. Aly pedig üvöltve rogyott össze a lábam előtt. Hirtelen Ermin rohant ki a kapun.
- Úristen..
 |
| Elisa Antonescu |
2014. április 22., kedd
10. fejezet: Az erdőben PART 1
Úgy tűnt, hogy mondani akar valamit, esetleg gúnyos sértés vágni valamelyikünkhöz, de nem tette, mert épp mögötte lépett be Mr. Kacz. Őszintén örültem, hogy ő jött.
Miközben a tanár leült az asztalához, addig mindenki más is helyet foglalt.
- Vegyék elő a tankönyveiket, és nyissák ki a 124. oldalon. - és már el is kezdett írni a táblára. És innentől fogalmam sincs, hogy mi történt, mivel fülhallgatót raktam a fülembe és elindítottam rajta az egyik lejátszási listát miközben mindent elkezdtem firkálni ami a közelemben volt: kezemet, TK-et, füzetet, padot.. stb.
Hat óra múlva már az erdő felé sétálgattam Márk és Nina társaságában. Időközben kiderült, hogy Nina is jó fej, és a pandasmink alatt egy igazán kedves-legalábbis velem és az új fiú haverommal, Márkkal-szőke lány rejlik. Hamar megtaláltuk a közös hangot, így az órák után megbeszéltük, hogy kimegyünk az erdőbe.
Egy kitaposott ösvényen sétáltunk éppen, amikor a mellettem álló fekete hajú srác elővett egy dobozt amin azonnal kiszúrtam a feliratot: A dohányzás súlyosan károsítja az Ön és a környezetében élők egészségét! Kinyitotta, majd egy cigaretta szálat húzott ki belőle. Miután meggyújtotta, nekem is odanyújtotta a dobozt. Egy pillanatig elgondolkodtam, majd alig láthatóan megvontam a vállamat és kihúztam egy fehér szálat. Utánam Nina is követte a példámat. Elkértem Márktól az öngyújtót. Éppen emeltem a kezemet a számban lévő szálhoz, amikor meghallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja. Mind a hárman megfordultunk, és érdeklődve vizslattuk a 190 centi körüli, látszólag 19-20 éves, barna hajú és szemű srácot. Nem emlékeztem, hogy valaha találkoztam volna vele. Márk alig észrevehetően a fülembe súgott.
- Vigyázz, ez egy vadász. - súgta, majd újra az újonnal érkezett srácra szegezte tekintetét. Nekem ez az információ csak fokozta kíváncsiságomat.
***
A fiú amint beparkolt az akadémia parkolójába, elindult fölkeresni a lányt akiért jött. Nem tudta hogyan nézhet ki, mert csak annyira emlékezett, hogy amikor utoljára látta öt évvel ezelőtt, akkor koromfekete egyenes haja volt, amit mindig kibontva hordott és világoskék szeme, ami mindig ragyogott a boldogságtól. Lehet, hogy azóta befestette a haját, esetleg színezett kontaktlencsét hord, vagy amikor találkozik vele, éppen vörösen izzik.. mivel nővérétől kapott információk szerint Ő is azzá lett, ami ellen Joel harcol. Vámpír. A fiatalabbik testvérnek még belegondolni is szörnyű, hogy az ő régi szerelme is azzá vált.
Éppen az épület felé vette az irányt, amikor meglátott három sötét alakot az erdőbe vezető ösvényen menni. Még éppen nem tűntek el a sötét erdő félhomályában, ahova a hold fénye is alig szűrődik be a terebélyes lombok között. Két lány és egy fiú volt. Középen ment a srác, akinek fejére egy fekete kapucni volt húzva, és éppen egy fehér dobozt húzott elő egyik zsebéből. Jobb oldalán egy szőke gót lány sétált, balján pedig egy korom fekete, szögegyenes hajú lágy lépkedett fekete converseben. Éppen egy cigaretta szálat húzott ki a dobozból amit neki nyújtottak. Ahogy odafordult, csak egy pillanatra, de látszott világoskék szeme, ami szinte világított a sötétben. Joel ez alatt a pillanat alatt meggyőződött arról, hogy az a lány az akit keres, Aslie Bucovsky. Hirtelen ötlettől vezérelve elkiáltotta magát.. többször is.
- Aslie!
Mind a hárman megfordultak. Aslie érdeklődve vizslatta. Szájában lógott a cigarettaszál, jobb kezében pedig egy öngyújtót tartott. Annyira meglepődött, hogy elfelejtette meggyújtani a cigarettát. A szőke lány szeme egy pillanatig vörösen izzott föl, de utána csak ellenségesen méregette, míg a srác valamit Aslie fülébe súgott, aminek következtében a lánynak az arcán egy félmosoly jelent meg.
- Hát te? - kérdezte, némi gúnnyal a hangjában.
- Érted jöttem. - mondta Joel tárgyilagosan. Mind ledöbbentek, de hamar túltették magukat a dolgon. A szőke lány felvonta fél szemöldökét.
- Érte? - hitetlenkedett.
- Pontosan. - mire Aslie fölnevetett.
- Sok szerencsét. - hangjában most viszont már nagyonis érezhető volt a gúny. Majd elképesztő sebességgel beszáguldott az erdőbe. A másik két kísérője még egy pillantást vetettek a vadászra, majd ők is villám gyorsasággal eltűntek a sötétségbe.
Hirtelen lassú, gúnyos tapsolást hallott meg nem sokkal mögüle. Megfordult, és nővérét pillantotta meg, ahogy lassan lépkedve közelít felé. Joel tekintetével követte minden egyes lépését.
- Gratulálok öcsi. Ez aztán szép volt, igazi profira vall! - abba hagyta a tapsolást, és értetlenül meredt rá.
- Aly.. én csak.. ismerem őt még régről. És nem vagyok képes ártani neki, akár szavakkal, akár fizikailag. Sehogy! - fakadt ki a fiú. Nővére kínosan felnevetett.
- Ahogy elnéztem, ő nem így van ezzel! Szerintem azt se tudja, hogy egyáltalán ki a franc vagy! Ébredj már fel Joel! - kiabálta hisztérikusan Aly. A srácnak fájt ezt hallani, pedig szíve mélyén ő is tudta mindezt. Csak nem akarta elfogadni. Igaz, most jól lebőgött, az is lehet, hogy ezzel örökre elásta magát a kék szemű fekete angyalnál, de már nem tudta vissza forgatni az időt. Elhúzta a száját, és tanácstalanul nézett a nővérére, aki föl-le járkált.
***
Hirtelen megtorpantam. Megfordultam, és bevártam barátaimat. A cigi még nálam volt, így rágyújtottam. Nagyon jól esett. Letüdőztem a füstöt, majd szabályos karikában fújtam ki. Végigkövettem tekintetemmel ahogy az fölszáll, majd szétoszlik a levegőben. Éppen ekkor fékezett le mellettem Márk és Nina.
- Ez meg ki a franc volt? - kérdeztem tőlük. Nina megvonta a vállát.
- Joel Dawn. Vámpírvadász, és Aly öccse. Sosem bírtam a képüket. - mondta Márk. Az utolsó mondatnál önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Aham. Na mindegy is, inkább élvezzük ezt az éjszakát. Egyébként szerintem gyönyörű ez az erdő, csak fogalmam sincs, merre kell majd visszamenni. - aggodalmaskodtam. De nem csak ezért, hanem azért is, mert valahonnan nagyon ismerős volt a név. Joel Dawn.. mintha már hallottam volna valahol.
- Nyugi, én ismerem az erdő minden kis zugát. - mondta Nina, egy bátorító mosoly kíséretében.
Én némán bólintottam, majd megindultam az éjszakába.
Miközben a tanár leült az asztalához, addig mindenki más is helyet foglalt.
- Vegyék elő a tankönyveiket, és nyissák ki a 124. oldalon. - és már el is kezdett írni a táblára. És innentől fogalmam sincs, hogy mi történt, mivel fülhallgatót raktam a fülembe és elindítottam rajta az egyik lejátszási listát miközben mindent elkezdtem firkálni ami a közelemben volt: kezemet, TK-et, füzetet, padot.. stb.
Hat óra múlva már az erdő felé sétálgattam Márk és Nina társaságában. Időközben kiderült, hogy Nina is jó fej, és a pandasmink alatt egy igazán kedves-legalábbis velem és az új fiú haverommal, Márkkal-szőke lány rejlik. Hamar megtaláltuk a közös hangot, így az órák után megbeszéltük, hogy kimegyünk az erdőbe.
Egy kitaposott ösvényen sétáltunk éppen, amikor a mellettem álló fekete hajú srác elővett egy dobozt amin azonnal kiszúrtam a feliratot: A dohányzás súlyosan károsítja az Ön és a környezetében élők egészségét! Kinyitotta, majd egy cigaretta szálat húzott ki belőle. Miután meggyújtotta, nekem is odanyújtotta a dobozt. Egy pillanatig elgondolkodtam, majd alig láthatóan megvontam a vállamat és kihúztam egy fehér szálat. Utánam Nina is követte a példámat. Elkértem Márktól az öngyújtót. Éppen emeltem a kezemet a számban lévő szálhoz, amikor meghallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja. Mind a hárman megfordultunk, és érdeklődve vizslattuk a 190 centi körüli, látszólag 19-20 éves, barna hajú és szemű srácot. Nem emlékeztem, hogy valaha találkoztam volna vele. Márk alig észrevehetően a fülembe súgott.
- Vigyázz, ez egy vadász. - súgta, majd újra az újonnal érkezett srácra szegezte tekintetét. Nekem ez az információ csak fokozta kíváncsiságomat.
***
A fiú amint beparkolt az akadémia parkolójába, elindult fölkeresni a lányt akiért jött. Nem tudta hogyan nézhet ki, mert csak annyira emlékezett, hogy amikor utoljára látta öt évvel ezelőtt, akkor koromfekete egyenes haja volt, amit mindig kibontva hordott és világoskék szeme, ami mindig ragyogott a boldogságtól. Lehet, hogy azóta befestette a haját, esetleg színezett kontaktlencsét hord, vagy amikor találkozik vele, éppen vörösen izzik.. mivel nővérétől kapott információk szerint Ő is azzá lett, ami ellen Joel harcol. Vámpír. A fiatalabbik testvérnek még belegondolni is szörnyű, hogy az ő régi szerelme is azzá vált.
Éppen az épület felé vette az irányt, amikor meglátott három sötét alakot az erdőbe vezető ösvényen menni. Még éppen nem tűntek el a sötét erdő félhomályában, ahova a hold fénye is alig szűrődik be a terebélyes lombok között. Két lány és egy fiú volt. Középen ment a srác, akinek fejére egy fekete kapucni volt húzva, és éppen egy fehér dobozt húzott elő egyik zsebéből. Jobb oldalán egy szőke gót lány sétált, balján pedig egy korom fekete, szögegyenes hajú lágy lépkedett fekete converseben. Éppen egy cigaretta szálat húzott ki a dobozból amit neki nyújtottak. Ahogy odafordult, csak egy pillanatra, de látszott világoskék szeme, ami szinte világított a sötétben. Joel ez alatt a pillanat alatt meggyőződött arról, hogy az a lány az akit keres, Aslie Bucovsky. Hirtelen ötlettől vezérelve elkiáltotta magát.. többször is.
- Aslie!
Mind a hárman megfordultak. Aslie érdeklődve vizslatta. Szájában lógott a cigarettaszál, jobb kezében pedig egy öngyújtót tartott. Annyira meglepődött, hogy elfelejtette meggyújtani a cigarettát. A szőke lány szeme egy pillanatig vörösen izzott föl, de utána csak ellenségesen méregette, míg a srác valamit Aslie fülébe súgott, aminek következtében a lánynak az arcán egy félmosoly jelent meg.
- Hát te? - kérdezte, némi gúnnyal a hangjában.
- Érted jöttem. - mondta Joel tárgyilagosan. Mind ledöbbentek, de hamar túltették magukat a dolgon. A szőke lány felvonta fél szemöldökét.
- Érte? - hitetlenkedett.
- Pontosan. - mire Aslie fölnevetett.
- Sok szerencsét. - hangjában most viszont már nagyonis érezhető volt a gúny. Majd elképesztő sebességgel beszáguldott az erdőbe. A másik két kísérője még egy pillantást vetettek a vadászra, majd ők is villám gyorsasággal eltűntek a sötétségbe.
Hirtelen lassú, gúnyos tapsolást hallott meg nem sokkal mögüle. Megfordult, és nővérét pillantotta meg, ahogy lassan lépkedve közelít felé. Joel tekintetével követte minden egyes lépését.
- Gratulálok öcsi. Ez aztán szép volt, igazi profira vall! - abba hagyta a tapsolást, és értetlenül meredt rá.
- Aly.. én csak.. ismerem őt még régről. És nem vagyok képes ártani neki, akár szavakkal, akár fizikailag. Sehogy! - fakadt ki a fiú. Nővére kínosan felnevetett.
- Ahogy elnéztem, ő nem így van ezzel! Szerintem azt se tudja, hogy egyáltalán ki a franc vagy! Ébredj már fel Joel! - kiabálta hisztérikusan Aly. A srácnak fájt ezt hallani, pedig szíve mélyén ő is tudta mindezt. Csak nem akarta elfogadni. Igaz, most jól lebőgött, az is lehet, hogy ezzel örökre elásta magát a kék szemű fekete angyalnál, de már nem tudta vissza forgatni az időt. Elhúzta a száját, és tanácstalanul nézett a nővérére, aki föl-le járkált.
***
Hirtelen megtorpantam. Megfordultam, és bevártam barátaimat. A cigi még nálam volt, így rágyújtottam. Nagyon jól esett. Letüdőztem a füstöt, majd szabályos karikában fújtam ki. Végigkövettem tekintetemmel ahogy az fölszáll, majd szétoszlik a levegőben. Éppen ekkor fékezett le mellettem Márk és Nina.
- Ez meg ki a franc volt? - kérdeztem tőlük. Nina megvonta a vállát.
- Joel Dawn. Vámpírvadász, és Aly öccse. Sosem bírtam a képüket. - mondta Márk. Az utolsó mondatnál önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Aham. Na mindegy is, inkább élvezzük ezt az éjszakát. Egyébként szerintem gyönyörű ez az erdő, csak fogalmam sincs, merre kell majd visszamenni. - aggodalmaskodtam. De nem csak ezért, hanem azért is, mert valahonnan nagyon ismerős volt a név. Joel Dawn.. mintha már hallottam volna valahol.
- Nyugi, én ismerem az erdő minden kis zugát. - mondta Nina, egy bátorító mosoly kíséretében.
Én némán bólintottam, majd megindultam az éjszakába.
2014. április 10., csütörtök
9. fejezet: Az osztály
Úgy hat óra múlva kopogásra keltem föl. Lassan kikászálódtam az ágyból, és a bejárati ajtó felé csoszogtam. Közben belepillantottam a tükörbe. Egész normális fejem volt, csak a hajam olt összekócolódva.
Mikor az ajtóhoz értem és kinyitottam, az igazgatónőt láttam meg magam előtt. Szó nélkül bejött, kicsit arrébb lökve engem. Leült a kanapéra, én pedig mellé. Az előttünk lévő kis asztalra lerakott egy csomó iratot.
- Írja alá ezeket. Ma éjszaka már kezdhet is az osztályával. - mondta és a kezembe nyomott egy tollat. Túl lusta voltam ahhoz, hogy el is olvassam a papírokat. Inkább csak mindnek az aljára odafirkantottam az aláírásomat.
- Rendben, köszönöm. Nyolckor már legyen a 21-es teremben. Most van.. - megnézte a szoba falán lévő órát - délután négy óra. Van még négy órája összekészülni. A tankönyveket a padjában fogja megtalálni. Itt a névsor is és az ülésrend is. Majd tanulmányozza őket. - állt föl, és kiindult az ajtón. Még a válla fölött elköszönt, majd eltűnt a hosszú folyosón. Én pedig megnéztem a névsort. Rajta 12 név szerepelt Köztük az enyém, és még egy ismerős név is szerepelt. Péterfí Dániel.. hurrá. -_-
Így állt össze a lista:
Legalább nem Dani mellett kellett ülnöm.
Mikor az ajtóhoz értem és kinyitottam, az igazgatónőt láttam meg magam előtt. Szó nélkül bejött, kicsit arrébb lökve engem. Leült a kanapéra, én pedig mellé. Az előttünk lévő kis asztalra lerakott egy csomó iratot.
- Írja alá ezeket. Ma éjszaka már kezdhet is az osztályával. - mondta és a kezembe nyomott egy tollat. Túl lusta voltam ahhoz, hogy el is olvassam a papírokat. Inkább csak mindnek az aljára odafirkantottam az aláírásomat.
- Rendben, köszönöm. Nyolckor már legyen a 21-es teremben. Most van.. - megnézte a szoba falán lévő órát - délután négy óra. Van még négy órája összekészülni. A tankönyveket a padjában fogja megtalálni. Itt a névsor is és az ülésrend is. Majd tanulmányozza őket. - állt föl, és kiindult az ajtón. Még a válla fölött elköszönt, majd eltűnt a hosszú folyosón. Én pedig megnéztem a névsort. Rajta 12 név szerepelt Köztük az enyém, és még egy ismerős név is szerepelt. Péterfí Dániel.. hurrá. -_-
Így állt össze a lista:
- Alfa Róbert
- Álmossy Sándor
- Brit Nátália
- Bucovsky Aslie
- Déli Nina
- Fekete Tamás
- Francia Zsolt
- Hornyák Izabella
- Kirisits Márk
- Péterfi Dániel
- Szűcs Nikoletta
- Weisel Kelly
 |
| Ülésrend |
Négy óra múlva már kisiminkelve, fölöltözve és lezuhanyozva álltam a 21-es terem előtt, ami a harmadik emeleten helyezkedett el. Rajtam egy fekete csőgatya, egy fekete, szegecses cipő, egy fekete, koponyás póló és egy csomó szegecses kiegészítő volt. Hát.. kicsit sötétre vettem a figurát.
Mikor beléptem a terembe, azonnal az ablak melletti, utolsó padba levágtam a táskám, és fölültem az asztalra. Bedugtam a fülembe a fülhallgatóm és üvöltettem a zenét. Szépen, lassan jöttek befelé az emberek, mígnem már csak Dani és a tanár hiányzott az óra elkezdéséhez. Ahogy végignéztem a termen, az ülésrend szerint meg tudtam állapítani, hogy ki kicsoda, mivel épp mindenki a helyén ült. Legalábbis úgy tűnt.
Osztálytársaim:
Lányok
 |
| Nátália |
.jpg) |
| Nikoletta |
 |
| Izabella |
 |
| Kelly |
 |
| Nina |
Fiúk:
 |
| Sándor |
 |
| Zsolt |
 |
| Tamás |
 |
| Robi |
 |
| Márk |
Hirtelen valaki megállt előttem. Az egyik srác volt, szerintem Márk. Fekete haja a szemébe lógott. Fekete pulcsijának a kapucnija a fején volt. Éppen engem vizslatott a szemével.
- Új vagy? - kérdezte.
- Igeen.. - húztam el a szót, miközben kiszedtem a fülhallgatót a fülemből. Vagyis csak az egyiket, a másikban még mindig üvöltött a Never surrender Érdeklődve néztem föl rá. Épp hogy beláttam a kapucnija alatt. Gyönyörű zöld szemei voltak. Orrában volt egy piercing. És a szemöldökén is. Hmm.. nekem a köldökömben van egy lódós piercing, ami fekete és a közepén egy kék kő van.
- Aham. És mennyi idős vagy? - kérdezte végül.
- Tízen nyolc. - válaszoltam egyszerűen. Ő pedig elmosolyodott.
- De úgy igazából, nem pedig kinézetre.
- Jaa.. hát úgy is tízen nyolc. - mondtam. Láthatóan meglepődött. Összevont szemöldökkel figyelt.
- Mér'? Mikor változtál át?
- Hmm.. ha jól számolom akkor úgy.. 16 órája kb. - húztam el a számat. Ő pedig elnevette magát.
- És azonnal itt kötöttél ki?! Hát gratu.
- Nem lennék itt, ha nem futottam volna össze Erminékkel! - sopánkodtam. Neki pedig lesápadt a vigyor az arcáról.
- Baszki. Itt vannak mind a hatan? - kérdezte. Én pedig utánaszámoltam. Aly, Szandra, Barbi, Ermin, Dani, Anti.. igen ez hat.
- Hát velük hurcoltak ide. Csak engem elvitt az igazgató, így nem tudom, hogy a többiekkel mi lett. Bár.. az osztályban elméletileg benne van Dani is.. - töprengtem. És épp ekkor lépett be az előbb említett fiú. Engem azonnal kiszúrt. És miután engem alaposan végigmért, csak utána nézett rá a mellettem ácsorgó srácra. Szinte lángolt a szeme a gyűlölettől.
2014. április 8., kedd
8. fejezet: Családok
***
Hat fiatal ballagott fel a lépcsőkön. Mindnek más kavargott az agyában. Volt aki dühöngött, volt aki aggódott, és volt aki nem tudta felfogni a történteket. Az utóbbiba tartozott Ermin, akit eddig másfele húzott a szíve, messze a barátnőjétől, de akkor, mikor látta új szerelmét kegyetlenül, mit sem törődve a másik épségével, szívtelenül kínozni egy hozzá (Erminhez), mondhatni közel álló személyt.. valahogy elbizonytalanodott. Eddig is gondolta, hogy kemény a csajszi, mikor pl Danival küzdött, de azt sosem gondolta volna, hogy ennyire gonosz és szívtelen..
***
Szemtől szembe álltam a férfival, és nem bírtam tovább.
- Mi a francért kellet ide hozniuk?? - kiáltottam, bár tudtam a választ. Hirtelen Whispers in the dark kezdett üvölteni a zsebemből, miközben a telefonom szétverte a combcsontomat. Gyorsan előkaptam és megnéztem a hívót:
Villogott a kijelzőn. Fölhúztam a zöld kis telefont majd beleszóltam.
Hat fiatal ballagott fel a lépcsőkön. Mindnek más kavargott az agyában. Volt aki dühöngött, volt aki aggódott, és volt aki nem tudta felfogni a történteket. Az utóbbiba tartozott Ermin, akit eddig másfele húzott a szíve, messze a barátnőjétől, de akkor, mikor látta új szerelmét kegyetlenül, mit sem törődve a másik épségével, szívtelenül kínozni egy hozzá (Erminhez), mondhatni közel álló személyt.. valahogy elbizonytalanodott. Eddig is gondolta, hogy kemény a csajszi, mikor pl Danival küzdött, de azt sosem gondolta volna, hogy ennyire gonosz és szívtelen..
***
Szemtől szembe álltam a férfival, és nem bírtam tovább.
- Mi a francért kellet ide hozniuk?? - kiáltottam, bár tudtam a választ. Hirtelen Whispers in the dark kezdett üvölteni a zsebemből, miközben a telefonom szétverte a combcsontomat. Gyorsan előkaptam és megnéztem a hívót:
 |
| ANYA |
- Helló - kicsit remegett a hangom.
- Mégis hol a fenében vagy?? - üvöltötte, magából kikelve. Még a mellettem álló pasas is hallotta, bár ő ki is kapta a telefont a kezemből. Értetlenül néztem föl rá.
- Adja vissza a telefonomat!! - ugráltam, miközben próbáltam elérni a föltartott SAMSUNG-ot. De nem jött össze.
- Rohadj meg! - hagytam ott. Ő meg közben beleszólt a készülékbe.
- Jó napot hölgyem!
- Mégis ki maga?? - hallottam a választ. Akaratlanul is elmosolyodtam az aggódó anyukámon.
- Khm.. azt nem mondhatom meg.. - válaszolta. Én meg elnevettem magamat.
- Nem mondhatja meg? Mi ez a szöveg? - nevettem. Majd visszavettem a telefonomat. - Nem lényeg. Biztonságban vagyok itt.. az akadémián. Max majd néha hazatelefonálok, na puszka anya. - tettem le, mielőtt válaszolni tudott volna. Majd elhaladtam a férfi mellett, és mosolyogva megveregettem a hátát.
- Nem élte volna túl, ha magánál hagyom a telefont. - majd beléptem a hálóba és lefeküdtem az ágyra. Bekapcsoltam a mobilinternetemet és beléptem a facebookra. Persze, modern tini.. vagyis fiatal felnőtthöz híven. Napi helyzet jelentés egy képpel együtt. A poszt:
Majd a zsebembe csúsztatva a telefont, elfeküdtem a kényelmes ágyon, és úgy 5 perc lazítás után bealudtam.
- Khm.. azt nem mondhatom meg.. - válaszolta. Én meg elnevettem magamat.
- Nem mondhatja meg? Mi ez a szöveg? - nevettem. Majd visszavettem a telefonomat. - Nem lényeg. Biztonságban vagyok itt.. az akadémián. Max majd néha hazatelefonálok, na puszka anya. - tettem le, mielőtt válaszolni tudott volna. Majd elhaladtam a férfi mellett, és mosolyogva megveregettem a hátát.
- Nem élte volna túl, ha magánál hagyom a telefont. - majd beléptem a hálóba és lefeküdtem az ágyra. Bekapcsoltam a mobilinternetemet és beléptem a facebookra. Persze, modern tini.. vagyis fiatal felnőtthöz híven. Napi helyzet jelentés egy képpel együtt. A poszt:
| Viszlát régi én, helló új én ^-^ |
***
A színes hajú lány már nem bírta tovább.
- Ez a lány nem normális! - rinyált Aly. Szandi és Barbi gyűlölettel teli pillantást vetettek felé. Ők már megkedvelték Asliet. Antónió viszont helyeslőn bólogatott, nála már elásta magát az újonnal érkezett kis szépség. A másik kettő fiú tartózkodott.
- Csak önvédelemből tette. - mondta hirtelen a szőke lány. Bár ő is tudta, hogy ez nem így volt.
- Önvédelemből?! Mégis mit tettem ellent, hogy ő "megvédte" magát ellenem? - akadt ki teljesen Aly.
- Hogy létezel.. - dünnyögte halkan Barbi. De a sértett lány így is meghallotta. És nagyot nézett.
- Jaa.. hogy az a gond, hogy létezem?! - tette a szája elé a kezét - Hát akkor bocsánat mindenkinek, hogy létezem. - fújtatott idegesen. Ermin-bár kicsit undorodva-átölelte barátnőjét, hogy megnyugtassa. Amitől emeletekkel följebb egy alvó, fekete hajú lánynak összeszorult a szíve.
***
(Most egy új szereplőről lesz szó, akinek nagy szerepe lesz majd a történetben. Egy kicsit belenézünk a mindennapjaiba. A neve: Joel Dawn. Francia és amerikai származású, de nincs akcentusa, csak ha akarja. Foglalkozása, majd ki fog derülni a történetből..)
Épp indult haza, mikor hívták. Az akadémiából jött a hívás, így biztos volt benne, hogy nem lesz rövid a beszélgetés. Félreállt a fekete BMW-vel és fölvette a telefont. Komoly hangon szólt bele a készülékbe.
- Önvédelemből?! Mégis mit tettem ellent, hogy ő "megvédte" magát ellenem? - akadt ki teljesen Aly.
- Hogy létezel.. - dünnyögte halkan Barbi. De a sértett lány így is meghallotta. És nagyot nézett.
- Jaa.. hogy az a gond, hogy létezem?! - tette a szája elé a kezét - Hát akkor bocsánat mindenkinek, hogy létezem. - fújtatott idegesen. Ermin-bár kicsit undorodva-átölelte barátnőjét, hogy megnyugtassa. Amitől emeletekkel följebb egy alvó, fekete hajú lánynak összeszorult a szíve.
***
(Most egy új szereplőről lesz szó, akinek nagy szerepe lesz majd a történetben. Egy kicsit belenézünk a mindennapjaiba. A neve: Joel Dawn. Francia és amerikai származású, de nincs akcentusa, csak ha akarja. Foglalkozása, majd ki fog derülni a történetből..)
| Joel Dawn |
- Itt Joel Dawn. Mit szeretne?
- Áh, na végre, hogy elértelek! - hallotta a már jól ismert női hangot. Elhúzta a száját.
- Igen, mit szeretnél?
- Képzeld, itt egy lány aki tetszhet neked! Mármint - nevetgélt a lány - nekem útban van, így segíthetnél eltávolítani, hisz olyan jó vadász vagy, és ő még a hasznodra is lehet! Tudom, hogy nem kedveled a herceg fiát-aki mellesleg a barátom-és ő belezúgott ebbe a kis szajhába! És majdnem meg is ölt az a kis rib..
- Oké, oké. Felfogtam! Nem kell tovább becsmérelni szegény lányt! - szakította félbe a fiú. Nem szerette, amikor így beszél a testvére, de mit tehetett ellene.. Hisz a nővére mindig kihasználta, hogy az öccse egy vámpírvadász. Hisz Aly egy vámpír volt, és a herceg fiának a csaja, így eléggé ismert volt. Sok hasznára a vadászok egyik oszlopos tagjának, Joelnek. Ezért kompromisszumot kötöttek. Mind a ketten segítenek egymásnak egyes ügyekben. Joel gyilkolt, Aly pedig amolyan besúgónak működött. - Mi a neve a lánynak?
- Aslie Bukovsky. - úgy ejtette ki a nevet, minta káromkodna.
- Értem. És nem tudod esetleg, hogy most hol tartózkodik? - érdeklődött. Bár ismerős volt neki ez a név, de már nem emlékszik, hogy honnan.
- Hát.. Az igazgatónő behurcolta az akadémiába. Szerintem még mindig valahol ott van. - agyalt a lány. Közben Joelnek valami beugrott.
- Fekete haja van, és nagyon világoskék szeme? - kérdezte.
- Igeeen.. - húzna el a szót. Sehogy sem tudott rájönni, hogy honnan ismerheti az öccse ezt a lányt. Viszont hallotta, ahogy a vonal túlsó végén az ifjabbik Dawn fájdalmasan felnyög.
- Sajnálom, de.. ezt nem tudom megtenni. - és kinyomta a telefont. Még hosszú percekig bámulta a sötét képernyőt, majd bepattant a kocsiba, és elhajtott, egyenesen az akadémiába vette az irányt.
- Aslie Bukovsky. - úgy ejtette ki a nevet, minta káromkodna.
- Értem. És nem tudod esetleg, hogy most hol tartózkodik? - érdeklődött. Bár ismerős volt neki ez a név, de már nem emlékszik, hogy honnan.
- Hát.. Az igazgatónő behurcolta az akadémiába. Szerintem még mindig valahol ott van. - agyalt a lány. Közben Joelnek valami beugrott.
- Fekete haja van, és nagyon világoskék szeme? - kérdezte.
- Igeeen.. - húzna el a szót. Sehogy sem tudott rájönni, hogy honnan ismerheti az öccse ezt a lányt. Viszont hallotta, ahogy a vonal túlsó végén az ifjabbik Dawn fájdalmasan felnyög.
- Sajnálom, de.. ezt nem tudom megtenni. - és kinyomta a telefont. Még hosszú percekig bámulta a sötét képernyőt, majd bepattant a kocsiba, és elhajtott, egyenesen az akadémiába vette az irányt.
2014. április 6., vasárnap
7. fejezet: Az akadémia
- Na ne mááár! - dobbantottam egyet a lábammal, mint egy hisztis kislány. Minden szem rám szegeződött.
- Mi a gond, kisasszony? - kérdezte a nő. Korához képest egész jól nézett ki. Persze akkor még nem is sejtettem, hogy mennyire...
- Ki maga..? - fintorodtam el. Ellenségesen méregettem. Közben mellé csapódott kettő öltönyös figura.
- Ennek az akadémiának az igazgatónője.
- Akadémia?! - kerekedett el a szemem.
- Igen. Még Ermin úrfi apja, Lucien Antonescu hozta létre ezt az akadémiát, hogy a vámpírokat megtanítsa mindenre, amire szüksége van az "életben" maradáshoz. Meg mindenre amit tudnia kell a fajtájáról. - mondta. Ő még folytatta, de én már nem figyeltem rá. Erminre emeltem tekintetem. Ő is épp engem vizslatott. Semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról. Viszont a szemem sarkából észrevettem ahogy Aly gonoszan mosolyogva figyel minket. Így történt az, hogy rajta is kipróbáltam azt, ami Antónión már sikerült. Képzeletbe kínoztam. És sikerült is. A kék-rózsaszín hajú lány hangosan fölkiáltott fájdalmában, és a földre rogyott, továbbra is üvöltve. A többiek azonnal köré gyűltek. Én félmosolyra húztam a szám és szépen lassan, ráérősen sétáltam oda hozzá. De továbbra is kínoztam. Mikor odaértem, Anti vádlón rám mutatott és szikrázó szemekkel szólt rám.
- Te..! Te csinálod! Azonnal hagyd abba! - kiáltotta magából kikelve.
- Én? - zökkentem ki az eddigi tevékenységemből, és ártatlanul pislogtam a fiúra. Aly viszont csak nehézkesen ült föl a földről. Mindenki engem nézett.
- Igen, te! Velem is ezt csináltad a konyh..
- Az csak önvédelem volt! - szakítottam félbe sértődötten. Még neki áll feljebb?!
- De akkor is megtetted!
- Te meg.. te meg bezártál! Fogalmam sincs, hogy mit akartál csinálni velem, de az biztos, hogy semmi jót! Bűzlöttél az alkuholtól! - kiáltottam.
- ELÉG! - állított meg minket a nő. - Te velem jössz! - ragadta meg a csuklómat. A lépcsőn húzott felfelé, be az épületbe. Az ajtó előtt még visszafordult egy pillanatra. - Maga és a barátai pedig menjenek a már megszokott szobáikba. Hamarosan Aslie kisasszony is csatlakozik magukhoz. - mondta Erminnek.
Berángatott az épületbe, föl egy hosszú lépcsőn. Mikor legközelebb megálltunk, egy nagy két szárnyas ajtó előtt álltunk. Fekete-piros fa ajtó volt. Nem tudtam sokáig nézegetni, mert betuszkolt a szobába, ami az ajtó mögött rejlett. Ámultan néztem végig a szobában, ahol szinte minden piros volt. Vagyis csak az íróasztal, a szék, a bőr kanapé, a kávézó asztal és az ablakok voltak feketék.
A nő levágott a kanapéra, majd beült az asztal mögé, a székre. Volt az asztalon egy gép, azon kezdett el hihetetlen sebességgel gépelni, és gépelni, és gépelni.. rám sem hederített. Én az ablakon néztem kifelé.
- Szóval Lucen Antunescu.. a könyvben amit olvasok, abban is egy ilyen nevű férfi szerepel. Meena Harperrel a főszerepben.. - jegyeztem meg csak úgy mellékesen.
- Meena Harper.. - ismételte el a nő azt amit mondtam - Igen tudom kiről beszélsz. Tényleg létezett.. Viszont ez most nem lényeges. - jelentette ki - A nevem Veres Annamária. De itt leginkább csak Annamária tanárnőnek hívnak.
- Tanárnő..?! - kaptam rá a tekintetem.
- Igen. Mint mondtam ez egy akadémia. Most keresek magának egy osztályt, ami a képességéhez illik. Nagyon veszélyes és különleges erő birtokában van. - nézett rám egy pillanatra, de utána vissza is nézett a gép képernyőjére.
- Különleges erő, mi..?! - vontam fel a fél szemöldököm.
- Igen. Szinte semmit nem kell tennie ahhoz, hogy megkínozzon vagy esetleg meg is öljön valakit. Csak egyszerűen rá kell gondolnia. Talán mikor legutóbb találkoztam ilyen képességgel.. 300 éve volt talán.
- Várjunk csak! - tettem föl a kezemet - Megölni?? Az oké, hogy kínzom őket, de azért ezzel így ölni is tudok..? - hitetlenkedtem. Ezzel nagy hatalmam van. Sok gondolat kavargott az agyamban.
- Igen, tud.
- Király! - jelentettem ki, és elterültem a kanapén, kezemet a tarkóm mögé támasztottam és a lábamat fölraktam a kávézóasztalra. Annamária hitetlenkedve figyelte amit ténykedem. - Figy tanárnő. Egyáltalán minek hoztak ide?
- Amiért minden vámpírt. Legközelebb akkor kerül ki innen, ha kijárta az akadémiát. Táplálékot és lakhelyet, azaz kollégiumot biztosítunk. Mindent meg fog kapni amire szüksége lehet. - éppen ekkor jött be egy 25-26 körüli brutálhelyes srác - Mr. Kacz megmutatja a szobáját amíg én keresek magának osztályt.
- Khm.. - vizslattam a srácot. Rá se hederítettem az igazgatónőre - Ki az a Mr. Kacz? - mosolyogtam rá a férfira. Persze a kérdést a nőhöz intéztem.
- Ő - mutatott a huszonéves srácra - Ő itt Mr.Kacz tanár úr.
- Te? - kérdeztem tőle - Vagyis.. maga?
- Igen, én. - mosolygott rám felháborítóan csábítóan.
- És mit tanít, tanár úúr? - dobtam hátra fekete hajzuhatagom csábosan.
- Ha lehetne, Bucovsky kisasszony ne itt játssza magát, rendben? - rontott el mindent a tanárnő. Gyűlölettel teli pillantást vetettem rá, majd fölpattanva a kanapéról a tanár úrhoz lépkedtem.
Ő kinyitotta előttem az ajtót én pedig kiléptem. Mielőtt visszacsukódott volna a kétszárnyú ajtó, az igazgatónő utánam kiabált. Unottan fordultam vissza.
- Az Alys ügyről pedig még beszélni fogunk. Nehogy azt higgye, hogy ezt csak így szó nélkül megúszhatja! - közölte szigorúan. Én csak forgattam a szemem, majd elindultam a hosszú folyosón helyeske mögött.
Úgy körülbelül az épület másik végében, egy emelettel feljebb a 124. szoba volt az enyém. Mr. Kacz a kezembe adta a kulcsot. Én pedig direkt úgy vettem el, hogy kezeink összeérjenek. Erre ő csak elmosolyodott, majd további jó pihenést kívánt. Nagy bánatomra szépen lassan eltűnt a látókörömből. Mikor újra visszakerültem a valóságba, beléptem az ajtón. Egy vörös kanapé volt benne előtte egy száz éves TV-vel. A fal fekete volt vörös rózsákkal díszítve. Abban az épületben minden fekete-vörös színben pompázott.
A "nappaliból" három ajtó nyílt. Az egyik mögött egy fürdő rejtett WC-vel és fürdőkáddal, amihez csatlakozott egy zuhanyzó is. A második ajtó egy hálóba vezetett. Benne egy franciaágy, egy ruhásszekrény és egy tükör. Ugyanazzal a színvilággal, mint az épület többi pontján. A harmadik ajtón belépve csak egy hűtőt láttam. Amint kinyitottam, hirtelen magamtól kezdtem undorodni, amiért nekem erre szükségem van. A hűtő tele volt véres tasakokkal. De a legijesztőbb, hogy ahelyett, hogy felfordult volna a gyomrom, megéheztem.. vérre. Éreztem,ahogy a szemfogaim megint szúrni kezdenek.
Mielőtt hozzá értem volna bármelyikhez is, visszacsaptam a hűtő ajtaját és hátat fordítottam neki. Viszont azzal a lendülettel fel is sikítottam.
- Hát maga? - néztem fel a közel 195 centis férfira aki fekete öltönyt és fekete napszemüveget hordott. Tiszta James Bond kinézete volt.. és ő hozott minket ide a három társával. Ellenségesen méregettem. Mondjuk, elég kicsinek nézhettem ki mellette a magam 166 centiével. Szemfogaim még mindig kint voltak, tűhegyesen. Támadásra készen voltam, főleg az új képességemmel.
- Ügyes! Ügyesen vissza tudta fogni magát. A legtöbb újszülött azonnal ráveti magát a hűtőre, de maga visszatartotta magát, attól függetlenül, hogy farkaséhes. Ez erős önkontrollra utal. - magyarázta, tök barátságosan. Na nekem ez új volt a múltkori erőszakkal betuszkolós a kocsiba szitu után. Értetlenül pislogva néztem föl rá.
- Aha biztos. - bólogattam, majd kicsit arrébb tolva elindultam az ajtó felé. Ő pedig jött utánam.. mindenhova.
A nappali közepén megálltam, és felé fordultam. Fél szemöldökömet felvonva vártam a magyarázatát. Amit meg is kaptam.
- Nekem kell letesztelnem, hogy van-e egyáltalán értelme, hogy tanítsunk, vagy egyáltalán "életben" tartsunk. - magyarázta. Nekem pedig elkerekedett a szemem.
- Mi a gond, kisasszony? - kérdezte a nő. Korához képest egész jól nézett ki. Persze akkor még nem is sejtettem, hogy mennyire...
- Ki maga..? - fintorodtam el. Ellenségesen méregettem. Közben mellé csapódott kettő öltönyös figura.
- Ennek az akadémiának az igazgatónője.
- Akadémia?! - kerekedett el a szemem.
- Igen. Még Ermin úrfi apja, Lucien Antonescu hozta létre ezt az akadémiát, hogy a vámpírokat megtanítsa mindenre, amire szüksége van az "életben" maradáshoz. Meg mindenre amit tudnia kell a fajtájáról. - mondta. Ő még folytatta, de én már nem figyeltem rá. Erminre emeltem tekintetem. Ő is épp engem vizslatott. Semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról. Viszont a szemem sarkából észrevettem ahogy Aly gonoszan mosolyogva figyel minket. Így történt az, hogy rajta is kipróbáltam azt, ami Antónión már sikerült. Képzeletbe kínoztam. És sikerült is. A kék-rózsaszín hajú lány hangosan fölkiáltott fájdalmában, és a földre rogyott, továbbra is üvöltve. A többiek azonnal köré gyűltek. Én félmosolyra húztam a szám és szépen lassan, ráérősen sétáltam oda hozzá. De továbbra is kínoztam. Mikor odaértem, Anti vádlón rám mutatott és szikrázó szemekkel szólt rám.
- Te..! Te csinálod! Azonnal hagyd abba! - kiáltotta magából kikelve.
- Én? - zökkentem ki az eddigi tevékenységemből, és ártatlanul pislogtam a fiúra. Aly viszont csak nehézkesen ült föl a földről. Mindenki engem nézett.
- Igen, te! Velem is ezt csináltad a konyh..
- Az csak önvédelem volt! - szakítottam félbe sértődötten. Még neki áll feljebb?!
- De akkor is megtetted!
- Te meg.. te meg bezártál! Fogalmam sincs, hogy mit akartál csinálni velem, de az biztos, hogy semmi jót! Bűzlöttél az alkuholtól! - kiáltottam.
- ELÉG! - állított meg minket a nő. - Te velem jössz! - ragadta meg a csuklómat. A lépcsőn húzott felfelé, be az épületbe. Az ajtó előtt még visszafordult egy pillanatra. - Maga és a barátai pedig menjenek a már megszokott szobáikba. Hamarosan Aslie kisasszony is csatlakozik magukhoz. - mondta Erminnek.
Berángatott az épületbe, föl egy hosszú lépcsőn. Mikor legközelebb megálltunk, egy nagy két szárnyas ajtó előtt álltunk. Fekete-piros fa ajtó volt. Nem tudtam sokáig nézegetni, mert betuszkolt a szobába, ami az ajtó mögött rejlett. Ámultan néztem végig a szobában, ahol szinte minden piros volt. Vagyis csak az íróasztal, a szék, a bőr kanapé, a kávézó asztal és az ablakok voltak feketék.
A nő levágott a kanapéra, majd beült az asztal mögé, a székre. Volt az asztalon egy gép, azon kezdett el hihetetlen sebességgel gépelni, és gépelni, és gépelni.. rám sem hederített. Én az ablakon néztem kifelé.
- Szóval Lucen Antunescu.. a könyvben amit olvasok, abban is egy ilyen nevű férfi szerepel. Meena Harperrel a főszerepben.. - jegyeztem meg csak úgy mellékesen.
- Meena Harper.. - ismételte el a nő azt amit mondtam - Igen tudom kiről beszélsz. Tényleg létezett.. Viszont ez most nem lényeges. - jelentette ki - A nevem Veres Annamária. De itt leginkább csak Annamária tanárnőnek hívnak.
- Tanárnő..?! - kaptam rá a tekintetem.
- Igen. Mint mondtam ez egy akadémia. Most keresek magának egy osztályt, ami a képességéhez illik. Nagyon veszélyes és különleges erő birtokában van. - nézett rám egy pillanatra, de utána vissza is nézett a gép képernyőjére.
- Különleges erő, mi..?! - vontam fel a fél szemöldököm.
- Igen. Szinte semmit nem kell tennie ahhoz, hogy megkínozzon vagy esetleg meg is öljön valakit. Csak egyszerűen rá kell gondolnia. Talán mikor legutóbb találkoztam ilyen képességgel.. 300 éve volt talán.
- Várjunk csak! - tettem föl a kezemet - Megölni?? Az oké, hogy kínzom őket, de azért ezzel így ölni is tudok..? - hitetlenkedtem. Ezzel nagy hatalmam van. Sok gondolat kavargott az agyamban.
- Igen, tud.
- Király! - jelentettem ki, és elterültem a kanapén, kezemet a tarkóm mögé támasztottam és a lábamat fölraktam a kávézóasztalra. Annamária hitetlenkedve figyelte amit ténykedem. - Figy tanárnő. Egyáltalán minek hoztak ide?
- Amiért minden vámpírt. Legközelebb akkor kerül ki innen, ha kijárta az akadémiát. Táplálékot és lakhelyet, azaz kollégiumot biztosítunk. Mindent meg fog kapni amire szüksége lehet. - éppen ekkor jött be egy 25-26 körüli brutálhelyes srác - Mr. Kacz megmutatja a szobáját amíg én keresek magának osztályt.
- Khm.. - vizslattam a srácot. Rá se hederítettem az igazgatónőre - Ki az a Mr. Kacz? - mosolyogtam rá a férfira. Persze a kérdést a nőhöz intéztem.
- Ő - mutatott a huszonéves srácra - Ő itt Mr.Kacz tanár úr.
- Te? - kérdeztem tőle - Vagyis.. maga?
- Igen, én. - mosolygott rám felháborítóan csábítóan.
- És mit tanít, tanár úúr? - dobtam hátra fekete hajzuhatagom csábosan.
- Ha lehetne, Bucovsky kisasszony ne itt játssza magát, rendben? - rontott el mindent a tanárnő. Gyűlölettel teli pillantást vetettem rá, majd fölpattanva a kanapéról a tanár úrhoz lépkedtem.
Ő kinyitotta előttem az ajtót én pedig kiléptem. Mielőtt visszacsukódott volna a kétszárnyú ajtó, az igazgatónő utánam kiabált. Unottan fordultam vissza.
- Az Alys ügyről pedig még beszélni fogunk. Nehogy azt higgye, hogy ezt csak így szó nélkül megúszhatja! - közölte szigorúan. Én csak forgattam a szemem, majd elindultam a hosszú folyosón helyeske mögött.
Úgy körülbelül az épület másik végében, egy emelettel feljebb a 124. szoba volt az enyém. Mr. Kacz a kezembe adta a kulcsot. Én pedig direkt úgy vettem el, hogy kezeink összeérjenek. Erre ő csak elmosolyodott, majd további jó pihenést kívánt. Nagy bánatomra szépen lassan eltűnt a látókörömből. Mikor újra visszakerültem a valóságba, beléptem az ajtón. Egy vörös kanapé volt benne előtte egy száz éves TV-vel. A fal fekete volt vörös rózsákkal díszítve. Abban az épületben minden fekete-vörös színben pompázott.
A "nappaliból" három ajtó nyílt. Az egyik mögött egy fürdő rejtett WC-vel és fürdőkáddal, amihez csatlakozott egy zuhanyzó is. A második ajtó egy hálóba vezetett. Benne egy franciaágy, egy ruhásszekrény és egy tükör. Ugyanazzal a színvilággal, mint az épület többi pontján. A harmadik ajtón belépve csak egy hűtőt láttam. Amint kinyitottam, hirtelen magamtól kezdtem undorodni, amiért nekem erre szükségem van. A hűtő tele volt véres tasakokkal. De a legijesztőbb, hogy ahelyett, hogy felfordult volna a gyomrom, megéheztem.. vérre. Éreztem,ahogy a szemfogaim megint szúrni kezdenek.
Mielőtt hozzá értem volna bármelyikhez is, visszacsaptam a hűtő ajtaját és hátat fordítottam neki. Viszont azzal a lendülettel fel is sikítottam.
- Hát maga? - néztem fel a közel 195 centis férfira aki fekete öltönyt és fekete napszemüveget hordott. Tiszta James Bond kinézete volt.. és ő hozott minket ide a három társával. Ellenségesen méregettem. Mondjuk, elég kicsinek nézhettem ki mellette a magam 166 centiével. Szemfogaim még mindig kint voltak, tűhegyesen. Támadásra készen voltam, főleg az új képességemmel.
- Ügyes! Ügyesen vissza tudta fogni magát. A legtöbb újszülött azonnal ráveti magát a hűtőre, de maga visszatartotta magát, attól függetlenül, hogy farkaséhes. Ez erős önkontrollra utal. - magyarázta, tök barátságosan. Na nekem ez új volt a múltkori erőszakkal betuszkolós a kocsiba szitu után. Értetlenül pislogva néztem föl rá.
- Aha biztos. - bólogattam, majd kicsit arrébb tolva elindultam az ajtó felé. Ő pedig jött utánam.. mindenhova.
A nappali közepén megálltam, és felé fordultam. Fél szemöldökömet felvonva vártam a magyarázatát. Amit meg is kaptam.
- Nekem kell letesztelnem, hogy van-e egyáltalán értelme, hogy tanítsunk, vagy egyáltalán "életben" tartsunk. - magyarázta. Nekem pedig elkerekedett a szemem.
2014. április 2., szerda
6. fejezet: Elrabolva
Szembe találtam magam egy vörösen izzó szempárral, ami nem máshoz tartozott, mint..
- Antónió?! - meredtem a fiúra hitetlenül. Egy félmosoly jelent meg az arcán, és vészesen közel hajolt hozzám.
- Szia cica! - lehellete bűzlött az alkuholtól. Nem emlékeztem, hogy bármikor is láttam volna Antit piálni.
Pillanatok alatt az ajkaimra tapasztotta a száját, de annyira gyorsan, hogy még védekezni sem tudtam. És erősebb is volt nálam, így eltolni sem tudtam magamtól. Képzeletben már elképzeltem, ahogyan a földön fetreng kínjában, fájdalmában.
- Áááá...! - üvöltött és hátrálni kezdett, fejét fogva. Következő pillanatban a szemem láttára a földre esett, és ahogy elképzeltem, úgy kínlódott a földön. Én elsikítottam magamat, és az ajtóhoz rohantam. Ami történetesen be volt zárva. A kulcs pedig Antónió zsebében volt. Rémülten, és az idegtől remegő kézzel fordultam vissza a fiú felé, aki viszont már nem fetrengett a földön. Haragtól izzó szemekkel közeledett felém. Szemében láttam az agressziót, és (új) kiváló érzékeim miatt nagyon töményen éreztem a belőle áramlóm alkoholszagot. Ijedten léptem hátrább, neki az ajtónak. Amint éreztem a hátamnál a kilincset, őrült módon elkezdtem dörömbölni az ajtón, segítségért kiáltozva. Semmi válasz. Összekapartam maradék bátorságomat, és újból elképzeltem, ahogyan összerogy a fájdalomtól, ami újra meg is történt a valóságban is. Amíg a földön feküdt, én óvatosan kicsempésztem a kulcsot, és minél gyorsabban elmentem még a konyha közeléből is. Kirohantam a sátor ajtaján. Két fekete autó állt előtte.
Engem azonnal megperzselt a nap. Mind a két kocsiból kiszálltak ketten-ketten. Az egyik pasas megragadott a karomnál fogva és betuszkolt a jobboldalon lévő kocsiba, míg a másik három a sátorba bent be. A férfi rám zárta a kocsit és ő is bement a sátorba. Nem sokkal később Barbival, Szandrával, Alyvel, Danival, Antónióval és Erminnel jöttek vissza. Barbit, Szandit és Alyt mellém tuszkolták be, míg a fiúkat a másik kocsiba. A fekete öltönyös pasasok is beültek előre, és elindultunk.. valahova.
- Most mégis hova megyünk? - előzött meg a kérdéssel hisztérikus hangon Aly. Gyilkos pillantást vetettem felé. Viszont a két öltönyös hapsi meg sem szólalt.
Úgy bő 3 órával később egy nagy épület előtt lassítottunk, mert a (hatalmas) kapu zárva volt. Az épület kinézete szinte ugyan olyan volt mint a Mesen kastélyé, legalábbis kívülről.
Egy hapsi kijött egy fülkéből, ami a közvetlenül a kapu mellett volt. A sofőrünk felmutatott valami kártyát. A kapus pasas elvette, alaposan megnézte, majd némán bólintva visszaadta a kártyát. Vissza besétált a fülkébe. A kapu csigatempóban kezdett kinyílni. Én már nem bírtam tovább.
- Antónió?! - meredtem a fiúra hitetlenül. Egy félmosoly jelent meg az arcán, és vészesen közel hajolt hozzám.
- Szia cica! - lehellete bűzlött az alkuholtól. Nem emlékeztem, hogy bármikor is láttam volna Antit piálni.
Pillanatok alatt az ajkaimra tapasztotta a száját, de annyira gyorsan, hogy még védekezni sem tudtam. És erősebb is volt nálam, így eltolni sem tudtam magamtól. Képzeletben már elképzeltem, ahogyan a földön fetreng kínjában, fájdalmában.
- Áááá...! - üvöltött és hátrálni kezdett, fejét fogva. Következő pillanatban a szemem láttára a földre esett, és ahogy elképzeltem, úgy kínlódott a földön. Én elsikítottam magamat, és az ajtóhoz rohantam. Ami történetesen be volt zárva. A kulcs pedig Antónió zsebében volt. Rémülten, és az idegtől remegő kézzel fordultam vissza a fiú felé, aki viszont már nem fetrengett a földön. Haragtól izzó szemekkel közeledett felém. Szemében láttam az agressziót, és (új) kiváló érzékeim miatt nagyon töményen éreztem a belőle áramlóm alkoholszagot. Ijedten léptem hátrább, neki az ajtónak. Amint éreztem a hátamnál a kilincset, őrült módon elkezdtem dörömbölni az ajtón, segítségért kiáltozva. Semmi válasz. Összekapartam maradék bátorságomat, és újból elképzeltem, ahogyan összerogy a fájdalomtól, ami újra meg is történt a valóságban is. Amíg a földön feküdt, én óvatosan kicsempésztem a kulcsot, és minél gyorsabban elmentem még a konyha közeléből is. Kirohantam a sátor ajtaján. Két fekete autó állt előtte.
Engem azonnal megperzselt a nap. Mind a két kocsiból kiszálltak ketten-ketten. Az egyik pasas megragadott a karomnál fogva és betuszkolt a jobboldalon lévő kocsiba, míg a másik három a sátorba bent be. A férfi rám zárta a kocsit és ő is bement a sátorba. Nem sokkal később Barbival, Szandrával, Alyvel, Danival, Antónióval és Erminnel jöttek vissza. Barbit, Szandit és Alyt mellém tuszkolták be, míg a fiúkat a másik kocsiba. A fekete öltönyös pasasok is beültek előre, és elindultunk.. valahova.
- Most mégis hova megyünk? - előzött meg a kérdéssel hisztérikus hangon Aly. Gyilkos pillantást vetettem felé. Viszont a két öltönyös hapsi meg sem szólalt.
Úgy bő 3 órával később egy nagy épület előtt lassítottunk, mert a (hatalmas) kapu zárva volt. Az épület kinézete szinte ugyan olyan volt mint a Mesen kastélyé, legalábbis kívülről.
 |
| Mesen kastély |
- Mi ez, az FBI?! Amúgy is, ez a XXI. század! Mi ez az épület?? És mért nem lehet gyorsabban kinyitni ezt a rohadt kaput???? - üvöltöttem, majd nagyot sóhajtva visszadőltem az ülésre, nagy hanggal. Viszont az öltönyösök-szokásukhoz híven-továbbra sem voltak hajlandók se válaszolni, vagy egyáltalán megszólalni.
Begurultunk a kapun belülre, egészen egy lépcsőig. Ott megállt, és minket pedig kipateroltak a kocsiból. Ugyanígy a fiúkat is. Mikor mindenki kiszállt a kocsi továbbgördült. Mind meglepődve néztünk utánuk.
- Hé! Jöjjenek vissza! - kiáltotta hisztérikusan Szandra. Én csak csalódottan vettem tudomásul, hogy minket bizony itt hagytak.. valakik. Egy női hang szólalt meg a lépcső tetejéről.
- Á! Már vártuk magukat! Ermin úrfi. - hajolt meg a 40-50 körüli nő Ermin előtt. Én pedig értetlenül meredtem hol a nőre, hol Erminre, hol pedig a csapatunk másik felére, akik viszont cseppet sem tűntek meglepődtnek.
2014. március 31., hétfő
5. fejezet: A sátor(ban)
- Kezd világosodni. - néztem föl az égre a fák lombjai között. Az ég világoskék színe keveredett a sárgával, ami az éppen felkelő napot vette körül. A nap sugarai szépen lassan pásztázták végig az erdő minden kis zugát.
- Igen, ezért is kerestelek titeket minden felé! - nyávogott Aly. Mintha fel sem tűnt volna neki, hogy a társaság egy fővel bővült. Velem.
- Szerintem húzódjunk be a sátrakba. - mondta Barbi. Én kérdőn pillantottam felé. Sehol a környéken nem láttam sátrat.
- Hol? - pillantottam körbe.
- A mezőn van egy batár nagy sátrunk, három háromszemélyes résszel! - lelkendezett Szandra. "De hisz csak hatan vannak, minek egy kilenc személyes sátor?" sehogy sem állt össze a kép. Persze Szandi rögtön válaszolt a fel nem tett kérdésemre.
- Erminnek és Alynek külön rész kellett. Mi meg, négyen akkor meg már nem akartunk nyomorogni..
- Aham. - bólogatott helyeslően Barbi, Dani és Antónió.
- Ha akarsz, aludhatsz ma velünk. Esetleg velem és Szandival elférnénk hárman! - lelkesedett Barbara.
- Hát jó.. de nem zavarok? - kérdeztem bizonytalanul.
- Neem! - helyeselt Szandi, akinek igazán tetszett az ötlet, miszerint aludjak velük.
- Biztos?
- Igen! - mondta Szandi is és Barbi is.
- Biztos, biztos??
- Igen!! - vágták most már rá a fiúk is.
- Hát akkor.. - ránéztem Alyre és a kétségbe esett képét látva gondolkodás nélkül rávágtam, hogy... - Jó!
- Na végre! - sóhajtotta Dani fáradtan.
- Irány a sátor! De gyorsan, mert mindjárt felkel a nap.. - mondta Ermin, majd felém fordult - és hidd el, nem akarod megtapasztalni, hogy milyen érzés ha a nap perzselő sugara találkozik a bőröddel! - tette hozzá. Én csak némán bólintottam, majd a fák között cikázva követtem a villámgyors társaságot.
Nem sokkal később már egy bazinagy sátorban találtam magamat az erdő mélyén, ahol egy kis csupasz területen pont elfért a sátor. Kívülről sima zöld volt ami beleolvadt a környezetébe. A kis cipzáros "ajtón" belépve már nem csak egy sima túrasátornak nézett ki, mint kívülről. Amint beléptem a sátorba sokkal, de nagyon sokkal nagyobbnak nézett ki mint.. egy ház. Nagy, tágas nappali volt benne, plazma, led és 3D (!!!) TV-vel. A nappaliból 5 ajtó nyílt és egy boltíven keresztül látni lehetett egy 8 személyes, világos bútorokkal felszerelt étkezőt. Elindultam a velem pont szembe levő ajtóhoz. Pont az étkező mellett helyezkedett el. Beléptem a fehér ajtón, és csodálkozva néztem végig a fekete, szürke és fehér árnyalatú helyiségben. Ámulva pillantottam körbe-körbe. Hirtelen egy kattanást hallottam magam mögül. Megpördültem a tengelyem körül, és láttam, hogy valaki épp az ajtó zárjával foglalkozott, majd mikor befejezte egy kulcsot csúsztatott nadrágzsebébe. Nem nagyon foglalkoztam vele, inkább beljebb lépkedtem. Végighúztam mutatóujjam a pulton. Ijedten kaptam fel a fejemet amikor valaki hátulról átölelt..
Sikítva fordultam meg. Szembe találtam magam egy vörösen izzó szempárral ami nem máshoz tartozott mint...
- Igen, ezért is kerestelek titeket minden felé! - nyávogott Aly. Mintha fel sem tűnt volna neki, hogy a társaság egy fővel bővült. Velem.
- Szerintem húzódjunk be a sátrakba. - mondta Barbi. Én kérdőn pillantottam felé. Sehol a környéken nem láttam sátrat.
- Hol? - pillantottam körbe.
- A mezőn van egy batár nagy sátrunk, három háromszemélyes résszel! - lelkendezett Szandra. "De hisz csak hatan vannak, minek egy kilenc személyes sátor?" sehogy sem állt össze a kép. Persze Szandi rögtön válaszolt a fel nem tett kérdésemre.
- Erminnek és Alynek külön rész kellett. Mi meg, négyen akkor meg már nem akartunk nyomorogni..
- Aham. - bólogatott helyeslően Barbi, Dani és Antónió.
- Ha akarsz, aludhatsz ma velünk. Esetleg velem és Szandival elférnénk hárman! - lelkesedett Barbara.
- Hát jó.. de nem zavarok? - kérdeztem bizonytalanul.
- Neem! - helyeselt Szandi, akinek igazán tetszett az ötlet, miszerint aludjak velük.
- Biztos?
- Igen! - mondta Szandi is és Barbi is.
- Biztos, biztos??
- Igen!! - vágták most már rá a fiúk is.
- Hát akkor.. - ránéztem Alyre és a kétségbe esett képét látva gondolkodás nélkül rávágtam, hogy... - Jó!
- Na végre! - sóhajtotta Dani fáradtan.
- Irány a sátor! De gyorsan, mert mindjárt felkel a nap.. - mondta Ermin, majd felém fordult - és hidd el, nem akarod megtapasztalni, hogy milyen érzés ha a nap perzselő sugara találkozik a bőröddel! - tette hozzá. Én csak némán bólintottam, majd a fák között cikázva követtem a villámgyors társaságot.
Nem sokkal később már egy bazinagy sátorban találtam magamat az erdő mélyén, ahol egy kis csupasz területen pont elfért a sátor. Kívülről sima zöld volt ami beleolvadt a környezetébe. A kis cipzáros "ajtón" belépve már nem csak egy sima túrasátornak nézett ki, mint kívülről. Amint beléptem a sátorba sokkal, de nagyon sokkal nagyobbnak nézett ki mint.. egy ház. Nagy, tágas nappali volt benne, plazma, led és 3D (!!!) TV-vel. A nappaliból 5 ajtó nyílt és egy boltíven keresztül látni lehetett egy 8 személyes, világos bútorokkal felszerelt étkezőt. Elindultam a velem pont szembe levő ajtóhoz. Pont az étkező mellett helyezkedett el. Beléptem a fehér ajtón, és csodálkozva néztem végig a fekete, szürke és fehér árnyalatú helyiségben. Ámulva pillantottam körbe-körbe. Hirtelen egy kattanást hallottam magam mögül. Megpördültem a tengelyem körül, és láttam, hogy valaki épp az ajtó zárjával foglalkozott, majd mikor befejezte egy kulcsot csúsztatott nadrágzsebébe. Nem nagyon foglalkoztam vele, inkább beljebb lépkedtem. Végighúztam mutatóujjam a pulton. Ijedten kaptam fel a fejemet amikor valaki hátulról átölelt..
Sikítva fordultam meg. Szembe találtam magam egy vörösen izzó szempárral ami nem máshoz tartozott mint...
2014. március 25., kedd
4. fejezet: Ismerkedés
- Elég! - üvöltötte.
Ellenfelem megtorpant és én is érdeklődve figyeltem a szöszit.
- Mi az? - kérdeztem végül. A válasza csupán egy sóhajtás volt.
- Hallod öcsém, emberedre találtál! - veregette meg a vállát a másik srác a támadómnak. Én értetlenül néztem körbe-körbe. Miután a fiúk szinte észre sem vettek, kétségbeesetten a két lányhoz fordultam. Végül a barna szólalt meg először.
- Te voltál a préda, de túl jó vagy! - mondta, én pedig továbbra is értetlenül meredtem rájuk. A barnának nem esett le, hogy ez nekem nem sokat mond. Viszont a (festett) szőke észrevette.
- Mi így vadászunk.. ha az áldozatunk lány, akkor Antónió és Ermin elterelik a figyelmét, amíg Dani megöli egy mozdulattal... ha pedig srác, akkor mi, Barbival tereljük el a figyelmét, és szintén Dani gyilkol. - magyarázta.
- És eddig mindig be is vált. - helyeselt (ezek szerint) Barbi.
- Aham. És hogy hívnak titeket.. meg őket? - mutattam mögém, ahol a fiúk röhögtek.
- De hisz már elmondtam! - értetlenkedett a szőke.
- Ahha. Csak a tiédet nem meg, hogy a fiúk közül ki ki..
- Jaa, tényleg! Én Szandra vagyok. A srácok közül pedig a szőke Ermin. aki megtámadt Dániel és Antónió így már értelemszerű..- magyarázta. "Kár, hogy tőled távol áll az értelem!" Gondoltam magamban.
- Ez nem is igaz! - durcizott Szandra. Barbarával együtt mind a ketten értetlenül meredtünk rá.
- Mi? - kérdeztük tökéletesen egyszerre.
- Hát amit mondtál! - nyávogta. E mondatát nekem címezte. És ezt megerősítette azzal, hogy rám mutatott. Ja, jó. Csakhogy én semmit sem mondtam.
- De hiszen én semmit sem mondtam! - értetlenkedtem. Kicsit hangosabban mint szerettem volna. A srácok fölfigyeltek.
- De igen, hisz hallottam! - mondta Szandra.
- Szandi, tényleg semmit sem mondott! - szólt közbe Barbi. A szőke értetlenül meredt rá, majd kínosan elnevette magát.
- Jaaa.. akkor csak gondoltad? - kérdezte tőlem. Én rezzenéstelen arccal meredtem rá.
- Mit?
- Az alacsony értelmi szintemmel kapcsolatban! - amint kimondta, nekem elkerekedett a szemem.
- Mi vagy te? Gondolatolvasó? - eléggé furcsán éreztem magam, mert ezt most tök komolyan kérdeztem, nem csak viccből, mint általában.
- Igen, vámpírképesség! - mosolygott önelégülten - Neked is van valami, csak másabb. Egy idő után fel fogod fedezni.
- Pontosan! - helyeselt Barbara is - Szandra gondolatolvasó, nekem amolyan páncél szerű képességem, amivel magamat és bárkit/bárkiket meg tudok védeni, Dani nagyon nagy erővel rendelkezik-ezért is volt fura, hogy simán kivédted, szinte már legyőzted-, Antónió a jövőt látja, de amit lát megváltozhat és Ermin bármilyen élőlénnyé át tud változni. Zárójelben megjegyzem, ilyet az egész világon csak ő tud.
- Ahha. És.. hogy hogy Erminnek ilyen különleges "képessége van? - érdeklődtem. Hisz biztos, hogy ennek oka van, ha csak neki van ilyen.
- Hááát.. - kezdte Szandra és Bararára pillantott, aki csak egy kicsit alig láthatóan megrázta a fejét. Naná, hogy nem mondják el. Szandi elnyelte mondata végét. A srácok léptek oda hozzánk. Antónió átkarolta a vállamat. Én azonnal oda kaptam a fejemet.
- Hallod, nagyon jó vagy kiscsaj! - röhögte - Mit is mondtál, hogy is hívnak?
- Aslie. Aslie Bucovsky. - válaszoltam. Antónió ünnepélyesen elkiáltotta magát.
- Megmondtam!! - üvöltötte Erminnek.
- Jól van, jól van. Igazad volt! Most boldogabb vagy? - kérdezte Ermin Keserűn. Azonnal rájöttem, hogy kicsit többet is kell tennie, mint igazat adnia. Szegény! "Mért mondtam, hogy szegény?!?!" grimaszoltam.
- Még nem! - nyújtotta a kezét a szöszinek, aki épp elő vett egy.. 20000-t! Elkerekedett szemel meredtem rá. Mikor észrevett elnevette magát.
- Gazdag családból származom. - mondta egyszerűen. Oké.
- Hello! Már mindenhol kerestelek titeket! - lépett oda Ermin mellé egy kék-rózsaszín átmenetes hajú lány. Köszönés után egy puszit nyomott a szöszi arcára. Nekem pedig összetört a szívem.
- Ja és ő itt Aly Antorcha, Ermin barátnője.. - mondta Barbi unottan. Úgy tűnt nem igazán kedveli, És Szandi is ellenségesen méregette.
Ellenfelem megtorpant és én is érdeklődve figyeltem a szöszit.
- Mi az? - kérdeztem végül. A válasza csupán egy sóhajtás volt.
- Hallod öcsém, emberedre találtál! - veregette meg a vállát a másik srác a támadómnak. Én értetlenül néztem körbe-körbe. Miután a fiúk szinte észre sem vettek, kétségbeesetten a két lányhoz fordultam. Végül a barna szólalt meg először.
- Te voltál a préda, de túl jó vagy! - mondta, én pedig továbbra is értetlenül meredtem rájuk. A barnának nem esett le, hogy ez nekem nem sokat mond. Viszont a (festett) szőke észrevette.
- Mi így vadászunk.. ha az áldozatunk lány, akkor Antónió és Ermin elterelik a figyelmét, amíg Dani megöli egy mozdulattal... ha pedig srác, akkor mi, Barbival tereljük el a figyelmét, és szintén Dani gyilkol. - magyarázta.
- És eddig mindig be is vált. - helyeselt (ezek szerint) Barbi.
- Aham. És hogy hívnak titeket.. meg őket? - mutattam mögém, ahol a fiúk röhögtek.
- De hisz már elmondtam! - értetlenkedett a szőke.
- Ahha. Csak a tiédet nem meg, hogy a fiúk közül ki ki..
- Jaa, tényleg! Én Szandra vagyok. A srácok közül pedig a szőke Ermin. aki megtámadt Dániel és Antónió így már értelemszerű..- magyarázta. "Kár, hogy tőled távol áll az értelem!" Gondoltam magamban.
- Ez nem is igaz! - durcizott Szandra. Barbarával együtt mind a ketten értetlenül meredtünk rá.
- Mi? - kérdeztük tökéletesen egyszerre.
- Hát amit mondtál! - nyávogta. E mondatát nekem címezte. És ezt megerősítette azzal, hogy rám mutatott. Ja, jó. Csakhogy én semmit sem mondtam.
- De hiszen én semmit sem mondtam! - értetlenkedtem. Kicsit hangosabban mint szerettem volna. A srácok fölfigyeltek.
- De igen, hisz hallottam! - mondta Szandra.
- Szandi, tényleg semmit sem mondott! - szólt közbe Barbi. A szőke értetlenül meredt rá, majd kínosan elnevette magát.
- Jaaa.. akkor csak gondoltad? - kérdezte tőlem. Én rezzenéstelen arccal meredtem rá.
- Mit?
- Az alacsony értelmi szintemmel kapcsolatban! - amint kimondta, nekem elkerekedett a szemem.
- Mi vagy te? Gondolatolvasó? - eléggé furcsán éreztem magam, mert ezt most tök komolyan kérdeztem, nem csak viccből, mint általában.
- Igen, vámpírképesség! - mosolygott önelégülten - Neked is van valami, csak másabb. Egy idő után fel fogod fedezni.
- Pontosan! - helyeselt Barbara is - Szandra gondolatolvasó, nekem amolyan páncél szerű képességem, amivel magamat és bárkit/bárkiket meg tudok védeni, Dani nagyon nagy erővel rendelkezik-ezért is volt fura, hogy simán kivédted, szinte már legyőzted-, Antónió a jövőt látja, de amit lát megváltozhat és Ermin bármilyen élőlénnyé át tud változni. Zárójelben megjegyzem, ilyet az egész világon csak ő tud.
- Ahha. És.. hogy hogy Erminnek ilyen különleges "képessége van? - érdeklődtem. Hisz biztos, hogy ennek oka van, ha csak neki van ilyen.
- Hááát.. - kezdte Szandra és Bararára pillantott, aki csak egy kicsit alig láthatóan megrázta a fejét. Naná, hogy nem mondják el. Szandi elnyelte mondata végét. A srácok léptek oda hozzánk. Antónió átkarolta a vállamat. Én azonnal oda kaptam a fejemet.
- Hallod, nagyon jó vagy kiscsaj! - röhögte - Mit is mondtál, hogy is hívnak?
- Aslie. Aslie Bucovsky. - válaszoltam. Antónió ünnepélyesen elkiáltotta magát.
- Megmondtam!! - üvöltötte Erminnek.
- Jól van, jól van. Igazad volt! Most boldogabb vagy? - kérdezte Ermin Keserűn. Azonnal rájöttem, hogy kicsit többet is kell tennie, mint igazat adnia. Szegény! "Mért mondtam, hogy szegény?!?!" grimaszoltam.
- Még nem! - nyújtotta a kezét a szöszinek, aki épp elő vett egy.. 20000-t! Elkerekedett szemel meredtem rá. Mikor észrevett elnevette magát.
- Gazdag családból származom. - mondta egyszerűen. Oké.
- Hello! Már mindenhol kerestelek titeket! - lépett oda Ermin mellé egy kék-rózsaszín átmenetes hajú lány. Köszönés után egy puszit nyomott a szöszi arcára. Nekem pedig összetört a szívem.
- Ja és ő itt Aly Antorcha, Ermin barátnője.. - mondta Barbi unottan. Úgy tűnt nem igazán kedveli, És Szandi is ellenségesen méregette.
 |
| Palvin Barbara |
 |
| Horváth Szandra |
 |
| Németh Antónió |
 |
| AlyAntorcha |
| Péterfi Dániel |
 |
| Antoneschu Ermin |
2014. március 24., hétfő
3. fejezet: Találkozás
Hirtelen ötlettől vezérelve fölpattantam és előkaptam az egyik nagyobb méretű sporttáskám. A táskával a kezemben odapattantam a gardróbomhoz és az összes ruhámat belesöpörtem a zsákba. Majd a ruhakupacot követte a laptop, smink, Meg Cabot -Olthatatlan vágy és Mélyharapás, telefon és még minden hasznos dolog ami kelhet. És meglepetésemre (igaz, nagy küszködés árán) minden belefért a táskába. Pakolás közben hallottam a dörömbölés az ajtómon és a kétségbeesett kiabálásokat, meg a szidásokat (menjek ki és miért támadtam meg az öcsémet), de én nem reagáltam.
Kinyitottam az ablakot és kiugrottam a másodikról. Ez persze sokkal egyszerűbb volt úgy, hogy vámpír lettem. Tökéletesen érkeztem és amint földet értek lábaim, rohantam is mint a szél. Át a közeli mezőn és be a mély erdőbe. Már kilóméterekre voltam házunktól, de még mindig nem fáradtam el, nem kapkodtam levegőért és a nem is fájt az oldalam.
Mikor már az erdő közepe felé voltam megálltam. Hallottam valamit a közelből. Zöldfülű létemre azonnal kimeresztettem szemfogaim és úgy forogtam össze-vissza, keresve a hang forrását. Nevetéseket és szófoszlányokat hallottam. Más szóval még távol voltak. A hangok irányába indultam, de akkor nem rohantam, inkább figyelmesen nézelődtem, hátha megtalálom a zajforrást. Persze szemfogaim továbbra is kint voltak és (gondolom) szemeim vörösen izzottak a vak sötétségben.
Némi gyaloglás után tűz fényét véltem felfedezni nem sokkal előttem. Körülötte egy nevetgélő társaság ült ha jól láttam öten voltak. Három fiú és két lány. Közelebb lépkedtem hozzájuk. Szemfogaim visszahúztam és megpróbáltam lenyugodni, így visszaállítani eredeti szemszínemet. Sikerült is.
Kiléptem egy bokor mögül, egyenesen a társaság elé. Mind értetlenül meredtek rám. Egyszer csak az egyik srác (21-22 körülinek tűnt) fölpattant, és ellenségesen végigmért.
- Ki vagy? - kérdezte. De teljesen biztos voltam abban, hogy ez a hang nem emberi volt.
- A-aslie Bucovsky.. - mondtam félve. Megszokott magabiztosságomnak nyoma sem volt.
- Mit keresel itt ilyenkor? - hangjából ítélve nem sok jót gondolhatott.
- Megszöktem otthonról. - vallottam be őszintén. Mind az ötüknek elkerekedett a szeme és értetlenül meredtek rám. Ettől azonnal zavarba is jöttem.
- De mégis miért? - kérdezte végül egy másik srác. Olyan 19-20 körüli lehetett. Szőke haja kócosan (de beállítva) lógott bele tengerkék szemébe.
- Hát.. az hosszú. - mondtam - Meg nem is hinnétek nekem. - Most komolyan, ki hinné el, hogy vámpír lettem, majdnem megtámadtam az öcsémet és ezért menekültem el otthonról?!
- Na meséld csak. Nekünk már semmi sem új. - mosolygott kedvesen és rejtélyesen a szőke. Tekintetétől még jobban zavarba jöttem, bár ez valamivel másabb volt mint előbbi.
- Komolyan! Hülyének fogtok nézni! - makacskodtam tovább.
- Ugyan.. - került hirtelen mellém a harmadik. Nagyon közel hozzám.. - vagy inkább szeretnél a reggelim lenni? - suttogta a fülembe. Egy pillanatig lefoglalt a reggeli jelző, mivel sötét volt, de amint éreztem a nyakamon a lehelletét, majd valami megszúrt, azonnal észbe kaptam.
- Hé, hagyd abba! - szólt rá a (látszólag) középső srác. Én viszont (nagy meglepetésükre) egy pillanat alatt megváltoztam. Szemfogaim előjöttek és vörös szemem szinte már világított a tűz mellett. Még régen jártam önvédelmi tanfolyamra, így az új sebességemmel és a tanfolyamon tanultakkal egy pillanat alatt felülkerekedtem. Gonosz mosolyra húzva a számat méregettem ellenfelemet. 22-23 körüli volt.
- Ugye ezt még te sem hitted el?! - mondtam gúnyosan. A srác újra támadt, amit én újra kivédtem. És ez így ment még egy darabig. Pontosabban egészen addig, míg a szőke közénk nem állt és el nem kiáltotta magát.
- Elég! - üvöltötte. Hangja víszhangzott az erdőben.
Kinyitottam az ablakot és kiugrottam a másodikról. Ez persze sokkal egyszerűbb volt úgy, hogy vámpír lettem. Tökéletesen érkeztem és amint földet értek lábaim, rohantam is mint a szél. Át a közeli mezőn és be a mély erdőbe. Már kilóméterekre voltam házunktól, de még mindig nem fáradtam el, nem kapkodtam levegőért és a nem is fájt az oldalam.
Mikor már az erdő közepe felé voltam megálltam. Hallottam valamit a közelből. Zöldfülű létemre azonnal kimeresztettem szemfogaim és úgy forogtam össze-vissza, keresve a hang forrását. Nevetéseket és szófoszlányokat hallottam. Más szóval még távol voltak. A hangok irányába indultam, de akkor nem rohantam, inkább figyelmesen nézelődtem, hátha megtalálom a zajforrást. Persze szemfogaim továbbra is kint voltak és (gondolom) szemeim vörösen izzottak a vak sötétségben.
Némi gyaloglás után tűz fényét véltem felfedezni nem sokkal előttem. Körülötte egy nevetgélő társaság ült ha jól láttam öten voltak. Három fiú és két lány. Közelebb lépkedtem hozzájuk. Szemfogaim visszahúztam és megpróbáltam lenyugodni, így visszaállítani eredeti szemszínemet. Sikerült is.
Kiléptem egy bokor mögül, egyenesen a társaság elé. Mind értetlenül meredtek rám. Egyszer csak az egyik srác (21-22 körülinek tűnt) fölpattant, és ellenségesen végigmért.
- Ki vagy? - kérdezte. De teljesen biztos voltam abban, hogy ez a hang nem emberi volt.
- A-aslie Bucovsky.. - mondtam félve. Megszokott magabiztosságomnak nyoma sem volt.
- Mit keresel itt ilyenkor? - hangjából ítélve nem sok jót gondolhatott.
- Megszöktem otthonról. - vallottam be őszintén. Mind az ötüknek elkerekedett a szeme és értetlenül meredtek rám. Ettől azonnal zavarba is jöttem.
- De mégis miért? - kérdezte végül egy másik srác. Olyan 19-20 körüli lehetett. Szőke haja kócosan (de beállítva) lógott bele tengerkék szemébe.
- Hát.. az hosszú. - mondtam - Meg nem is hinnétek nekem. - Most komolyan, ki hinné el, hogy vámpír lettem, majdnem megtámadtam az öcsémet és ezért menekültem el otthonról?!
- Na meséld csak. Nekünk már semmi sem új. - mosolygott kedvesen és rejtélyesen a szőke. Tekintetétől még jobban zavarba jöttem, bár ez valamivel másabb volt mint előbbi.
- Komolyan! Hülyének fogtok nézni! - makacskodtam tovább.
- Ugyan.. - került hirtelen mellém a harmadik. Nagyon közel hozzám.. - vagy inkább szeretnél a reggelim lenni? - suttogta a fülembe. Egy pillanatig lefoglalt a reggeli jelző, mivel sötét volt, de amint éreztem a nyakamon a lehelletét, majd valami megszúrt, azonnal észbe kaptam.
- Hé, hagyd abba! - szólt rá a (látszólag) középső srác. Én viszont (nagy meglepetésükre) egy pillanat alatt megváltoztam. Szemfogaim előjöttek és vörös szemem szinte már világított a tűz mellett. Még régen jártam önvédelmi tanfolyamra, így az új sebességemmel és a tanfolyamon tanultakkal egy pillanat alatt felülkerekedtem. Gonosz mosolyra húzva a számat méregettem ellenfelemet. 22-23 körüli volt.
- Ugye ezt még te sem hitted el?! - mondtam gúnyosan. A srác újra támadt, amit én újra kivédtem. És ez így ment még egy darabig. Pontosabban egészen addig, míg a szőke közénk nem állt és el nem kiáltotta magát.
- Elég! - üvöltötte. Hangja víszhangzott az erdőben.
2014. március 23., vasárnap
2. fejezet: Felismerés
Aznap hat körül értem haza. Az egész ház aludt. Halkan besurrantam az ajtón, majd nesztelenül elképesztő sebességgel fölszaladtam a szobámba. Már rég nem voltam részeg. A harapástól kijózanodtam.
Odaléptem a tükör elé és jobban megnéztem magam. Szemfogam már visszahúzódott és a szemem színe is visszaváltott eredeti és különleges világoskék szénébe. De a bőröm továbbra is sápadt volt, hosszú fekete hajam pedig egyenesen siklott végig a hátamon keresztül a derekamig. Személyem valahogy más volt, vonzóbb. Nyakamon pedig egy sebhely virított, egy harapásnyom. Eszeveszettül kerestem valamit amivel el lehet takarni a mély fognyomokat. Egy fekete kendő akadt elsőre a kezembe, amit körbe is tekertem a nyakamon. Mikor ezzel is végeztem, nagyon erős és kínzó érzés kerített hatalmába. Számomra ez még ismeretlen volt. Gyorsan odaszaladtam az ágyamhoz, ahol a laptopom is hevert, de túl gyors lettem egy szempillantás alatt, így nem tudtam időben lelassítani. Lábam megakadt az ágy szélében, és én tovább bukfenceztem a takarómon, és végezetül leborultam a túloldalon, nem kis hanggal. Csak remélni tudtam, hogy nem keltettem fel a húgomat, Erikát, az öcsémet, Jont és szüleimet, Klárát és Pált. De csak reméltem. A következő pillanatban Erika, a még csak másfél éves családtagunk elkezdett irtó hangosan bömbölni. Utána, természetesen az ősök hálójában felgyúlt a villany. Hallottam (az egy emelettel lejjebb) a lépteket, ami föl is ismertem. Anyukám indult el fölfelé, hogy csitítsa családunk legfiatalabb tagját. Tizenkét éves öcsém is kijött a szomszéd szobából egy nagy ásítással kísérve. Majd elüvöltötte magát:
- Kussóltassátok már el azt a dögöt! - kiáltotta le, ami nekem és az új éles hallásomnak fülsüketítő volt. Azonnal kirontottam a szobámból, nem is gondolkodtam.
- Inkább te kussolj! - álltam meg vele szemben. A fiú elképedve mért végig. Szemei elkerekedtek és megszólalni sem bírt.
- Mi történt veled? - hátrált és a hangjából ijedtség sugárzott.
- Mire gondolsz? - kérdeztem értetlenül, és valamiért rám is átragadt Jonról a félelem. Egészen addig, míg le nem esett, hogy ugyebár egy "kicsit" átváltoztam.
Az öcsém csak hátrált, nem figyelt a háta mögé, csak engem követett szemével. Figyelmetlensége miatt elbotlott és nekietess a falnak. Igaz, csak a kezét horzsolta le, és csak egy kicsit vérzett, de bennem felerősödött az eddig is már kínzó érzés. Éreztem, ahogyan szemfogaim újra szúrni kezdték az ajkaim. Ezért ki is nyitottam a számat. Szélsebesen a fiú mellett termettem. Jon szemében láttam a félelmet.
- A-asli! - nyögte halkan, reszkető hangon. Viszont nekem most ennyire volt szükségem, hogy visszanyerjem az önkontrolom.
- B-bocsánat! - fölpattantam és szélsebesen berohantam a szobámba, majd becsaptam az ajtómat és magamra is zártam. Lekuporodtam a földre, hátamat az ajtó támasztotta.
- Nem hiszem el, hogy képes lettem volta megtámadni a saját öcsémet.. - suttogtam magam elé. Könnyeimtől alig láttam. Mikor nyúltam az arcomhoz, hogy letöröljem, két dolog lepett meg. Az egyik, hogy jég hideg volt a bőröm, a másik pedig, hogy a könnyeim vörösek voltak..
Odaléptem a tükör elé és jobban megnéztem magam. Szemfogam már visszahúzódott és a szemem színe is visszaváltott eredeti és különleges világoskék szénébe. De a bőröm továbbra is sápadt volt, hosszú fekete hajam pedig egyenesen siklott végig a hátamon keresztül a derekamig. Személyem valahogy más volt, vonzóbb. Nyakamon pedig egy sebhely virított, egy harapásnyom. Eszeveszettül kerestem valamit amivel el lehet takarni a mély fognyomokat. Egy fekete kendő akadt elsőre a kezembe, amit körbe is tekertem a nyakamon. Mikor ezzel is végeztem, nagyon erős és kínzó érzés kerített hatalmába. Számomra ez még ismeretlen volt. Gyorsan odaszaladtam az ágyamhoz, ahol a laptopom is hevert, de túl gyors lettem egy szempillantás alatt, így nem tudtam időben lelassítani. Lábam megakadt az ágy szélében, és én tovább bukfenceztem a takarómon, és végezetül leborultam a túloldalon, nem kis hanggal. Csak remélni tudtam, hogy nem keltettem fel a húgomat, Erikát, az öcsémet, Jont és szüleimet, Klárát és Pált. De csak reméltem. A következő pillanatban Erika, a még csak másfél éves családtagunk elkezdett irtó hangosan bömbölni. Utána, természetesen az ősök hálójában felgyúlt a villany. Hallottam (az egy emelettel lejjebb) a lépteket, ami föl is ismertem. Anyukám indult el fölfelé, hogy csitítsa családunk legfiatalabb tagját. Tizenkét éves öcsém is kijött a szomszéd szobából egy nagy ásítással kísérve. Majd elüvöltötte magát:
- Kussóltassátok már el azt a dögöt! - kiáltotta le, ami nekem és az új éles hallásomnak fülsüketítő volt. Azonnal kirontottam a szobámból, nem is gondolkodtam.
- Inkább te kussolj! - álltam meg vele szemben. A fiú elképedve mért végig. Szemei elkerekedtek és megszólalni sem bírt.
- Mi történt veled? - hátrált és a hangjából ijedtség sugárzott.
- Mire gondolsz? - kérdeztem értetlenül, és valamiért rám is átragadt Jonról a félelem. Egészen addig, míg le nem esett, hogy ugyebár egy "kicsit" átváltoztam.
Az öcsém csak hátrált, nem figyelt a háta mögé, csak engem követett szemével. Figyelmetlensége miatt elbotlott és nekietess a falnak. Igaz, csak a kezét horzsolta le, és csak egy kicsit vérzett, de bennem felerősödött az eddig is már kínzó érzés. Éreztem, ahogyan szemfogaim újra szúrni kezdték az ajkaim. Ezért ki is nyitottam a számat. Szélsebesen a fiú mellett termettem. Jon szemében láttam a félelmet.
- A-asli! - nyögte halkan, reszkető hangon. Viszont nekem most ennyire volt szükségem, hogy visszanyerjem az önkontrolom.
- B-bocsánat! - fölpattantam és szélsebesen berohantam a szobámba, majd becsaptam az ajtómat és magamra is zártam. Lekuporodtam a földre, hátamat az ajtó támasztotta.
- Nem hiszem el, hogy képes lettem volta megtámadni a saját öcsémet.. - suttogtam magam elé. Könnyeimtől alig láttam. Mikor nyúltam az arcomhoz, hogy letöröljem, két dolog lepett meg. Az egyik, hogy jég hideg volt a bőröm, a másik pedig, hogy a könnyeim vörösek voltak..
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)